Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 4. szám - Patak Márta: Madrid, Imre és Matyi
Még később, a hosszúra nyúlt vacsora utáni beszélgetés alatt is oda-odapillant, mert vonzza a tekintetét a kétedényes, kádnyi méretű jószág. Maga elé képzeli a lefolyóját, ami persze már új, de színben és formában a régi csappal harmonizál, és közben Imre hangját hallja, amint a háta mögött megjegyzi, eleinte furcsa volt, hogy itt fordítva pörög a víz a lefolyóban. Matyi először nem is érti, aztán rájön, hogy a déli féltekéhez képest tényleg itt folyik le fordítva. A bejárati ajtó melletti bronzszínű esernyőtartót is csak másnap figyeli majd meg. Karcsú és egyszerre öblös is, hogy beleférjenek a régimódi, hatalmas parap- lék. Most annyira emlékszik csupán, hogy öblös, nem látja oldalán a levegőben kalimpáló puttókat, a fülnek álcázott kígyótestet, elfelejti a puttók meg a két kígyófül felett körbefutó füzérdísz lágyan ívelt vonalát, csak annyi marad meg benne, hogy olyan ez az esernyőtartó, mint a makedónok aranyedényei, melyek ránézésre valószínűtlenül újnak hatnak, nehéz róluk elképzelni, hogy Nagy Sándorral egyidősek. Emlékszik, hogy pont fölötte van egy biciklis kisplasztika, az előszobával egybenyíló nappali térelválasztó falán, mert a nappali kandallójával szemben faburkolatú padka szalad körbe, mögötte mellmagasságig érő térelválasztó fal jelzi, hogy a lakás intimebb részébe érkezünk. A két biciklis alakját képzeli maga elé. Szépen kidolgozott, vékony kerék, sildes sapkás alak a nyeregben, feje menetiránnyal ellenkezőleg, száznyolcvan fokkal elfordulva. Keze a kormányt markolja, teste is előrefeszült, mint aki az útra szegezné tekintetét, csak éppen a feje van kicsavarodva, hátrafelé néz. A másik alak, ugyanilyen kerékpáron, valamivel előtte jár a közös talapzaton, széttárt karokkal áll a pedálon, és harapja a szabadság levegőjét. Matyinak erről a kisplasztikáról később is mindig Mark Tansey képe jut majd eszébe, ahogy az a két öltönyös férfialak táncol a semmibe szakadó sziklapárkányon. Nem sejti még, hogy mi vár rá másnap. Nem látja magát, pedig ha láthatná, biztos mosolyogna, ahogyan a tőlük kétsaroknyira lévő kínai bazárban frissen vásárolt horgászszékével a kezében megáll a turistáktól hemzsegő Arénái utcán, miközben tátott szájjal nézi a Brahms V. Magyar táncát játszó cigányzenekart, és eltűnődik, hogy ezek vajon mind románok, vagy, ha csak félig is, de valamelyik lehet-e magyar közülük. Hosszan nézi majd a kifejezéstelen arcú cimbalmost, akinek lóg a cigaretta a szájában, miközben elektromos hangszerével kelletlenül, csak úgy mellékesen beleadja a darabba, amit még a hegedű meg a brácsa sem tudhat. Nem a hegedűtök, a cimbalom ponyvája fekszik a zenekar előtt, a bámészkodó gyerekek szüleik biztatására abba dobálják boldogan az ötvencente- seket, egy tíz év körüli, belvárosi kinézetű fiúcska pedig fojtott hangon, álmélko- dását alig leplezve jegyzi meg apjának Matyi háta mögött, Te papa, ezek nálunk százszorta jobban tudnak játszani! Nem látja még magát, amint megáll a San Ginés-templom előtt, összevont szemöldökkel böngészi homlokzatán az emléktáblák hosszú sorát, és a sok ismeretlen név között Lope de Vega nevét fedezi föl, akit itt kereszteltek. Aztán lassan a lépcső támfalának dőlve üldögélő két terebélyes cigányasszonyra siklik a tekintete, magában megállapítja, hogy ezek úgy trónolnak, mint akit odaragasztottak, 6
