Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 4. szám - Patak Márta: Madrid, Imre és Matyi
látszik rajtuk, hogy a testükkel is készek megvédeni értékes helyüket a turistáktól a városközpont e négyzetméternyi piacterén, ahol ők most éppen csak üldögélnek. Nem láthatja még magát, amint a templom tövében vezető sikátoron lassan fölballag a Plaza Mayorra, a boltív alatt megáll, benéz, mint aki egyszerű kíváncsiskodó, körbesétál a hajdan számozott ajtajú házakat rejtő karzatos arénatér szélén, s közben a szeme sarkából lesi, hol az a foghíj a sorban, ahol helyet foglalhatna. Ugyanígy azt sem tudja, hogy a teret építtető III. Fülöp király lovas szobrát látja majd hét éven keresztül, mikor a modell arca mellett elnézve vet egy pillantást a térre, hogy milyen forgalom várható, érdemes-e még kint ülni, vagy jobban jár, ha összecsomagol és hazamegy. De azt sem sejti még, hogy hét éven keresztül Concha lesz majd a szomszédja a helyén, ahol a turistákat rajzolja, mert első látásra megkedveli és maga mellé fogadja, Concha, aki leginkább egy vidéki zöldséges kofára emlékeztet rekedtes, elcigarettázott hangjával, és akivel legtöbbször az életnek olyan apró és egyszerű dolgairól beszélgetnek, amilyenekről minden spanyol beszélget a másik emberrel, de ők ketten valahogy mégis másképpen. Meg persze azt sem sejtheti még, hogy Concha már aznap, május tizen- hatodikán, a baleset reggelén megjegyzi majd, hogy Matyi nem is szólt, hogy ma nem jön, de csak ennyit mond, nem többet, ezt is félhangosan, magának szinte, talán csak annyi fordul meg egy pillanatra a fejében, hogy nyilván valami fontos dolga akadt, mert ennél különb helyet keresve sem találhat magának Madridban, és a világért se gondolna rosszra, különben is, minek kihívni a sorsot magunk ellen, tartogat az úgyis eleget, inkább élvezzük az életet, amíg lehet. Vaksötét a szoba. Matyi hiába erőlködik, szikrányi árnyat se tud kivenni a sötétben. Becsukja a szemét. Eszébe jut, ahogy kiskorukban órákon át kuncogtak az ágyban Annával, miután magukra hagyta őket a pótmamájuk, és a takaró alatt összebújva játszották, amit szerelemnek gondoltak. Mikor Matyi végre nagy nehezen elalszik, azt álmodja, hogy vissza kellett mennie a főiskolára, mert bent felejtette a vázlattömbjét, és okvetlenül vissza kell szereznie, mert tudja, hogy többé nem teszi be a lábát abba az épületbe. Sorra járja a termeket, mindenhová benyit, de sehol sem találja, aztán hirtelen a legfelső szinten köt ki, egy színházterem- vagy auditorium maximum-féleségben, ahol éppen zajlik az előadás. A színpadon az anyja és az apja játssza a testvérpárt, akik a valóságban ők ketten Annával. Felismeri a mondataikat, és azt is tudja, hogy felcserélték kettőjük szerepét. Tiltakozni szeretne, hogy ezt nem is Anna mondja, hanem ő, de nem jön ki hang a torkán. 3 Matyi feláll, összecsukja a horgászszéket, fölveszi a mappáját, a rajzlaptartót, ösztönös mozdulattal feljebb húzza, megigazítja a nadrágját, felveszi a földről a sisakját, összecsatolt szíjánál fogva a bal kezére akasztja, jobb vállára veszi a sporttáskát, hóna alá csapja a horgászszéket a rajzlaptartóval együtt, majd ránéz Imrére, és int a szemével, hogy indulhatunk. Tudok én neked egy ennél sokkal jobb helyet!, mondja akkor Imre Matyinak, még otthon, Budapesten, fönn a Várban, miközben a kávézó felé tartanak. Matyi 7
