Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 3. szám - NEGYVENÖT ÉVES A FORRÁS - Alföldy Jenő: Az akácfa tövisei: Megemlékezés Hatvani Dánielről

nak. Volt egy Kalózlobogó című verseskönyve is a nyolcvanas évek közepén, s ez jellemének nem az áldozatvállaló, hanem a dacosabb és harciasabb oldaláról árulkodik. Zrínyivel mondva, a „provokálom a fátumot" gondolatát hallom ki belőle. Balassi szavával, ő is „a szép tisztességért" tette a dolgát. Ahogy a Gyapjas csillag című, veretes és maradandó versében írta, „Járhatok trágyában is térdig, / csak jégvert arcom legyen tiszta". A vers a továbbiakban is Balassira emlékeztet, s egy másik kedves költőmre, az Erdei vadak, égi madarakat író Csanádi Imrére: „Beérik szépen hazám s házam. / Leszek hírnévben makulátlan".

A lírai érvényesülés hajszolásánál egyébként inkább arra törekedett, hogy szabad pályát építsen ki a hozzá beérkező, vagy általa kért, értékes írói alkotásoknak. Ez a szándéka gyakran sodorta konfliktushelyzetekbe. Ismerte a dörgést, tudta, mikor mit vállal, de úgy tett, mintha az írói nyíltság magától értetődne akkor is, ha tabunak minősülő témákat feszeget a basáskodó vidéki hatalmasságokról, a népességfogyásról, az ésszerűtlen mezőgazdasági intézkedésekről, az íróelődeitől kezdeményezett népfőiskolák hiányáról, vagy akár az elszakított területek magyarjairól. Naivságnak, jóhiszeműségnek feltüntetett taktikája („ebből nem lehet baj, hiszen igaz") lelki rugalmasságot és elszántságot föltételez. Gyakran megszorongatták a sajtónyelvben a „puhuló diktatúrának" nevezett években, a Kádár-korszak utolsó harmadában, éreztetve: jobban teszed, ha nem ugrálsz, és nem felejtkezel meg az elvárt szolgálati fegyelemről. De hogy tarthatná magát ilyesmihez egy költő, egy szociográfus vagy egy krónikaíró, ha saját népe szolgálatát tekinti küldetésének, s nem a fölülről megszabott föltételekhez igazítja lépéseit? Ha kellett, alkalmazkodott, amennyiben csak az önérzetébe került: fölötteseinél egy-egy merész írás közlését követően nemegyszer „önkritikát gyakorolt" (még a Rákosi-korból származott ez a szlogen): némi megalázkodást is vállalt, ha kellett, főként, amikor a rábízott fórum valamelyik renitens- kedő szerzőjének bizonyítványát magyarázta meg, inkább az élet evidenciáira hivatkozva, mint diplomatikusan.

Azokhoz a - lényegi természetüknél fogva - baloldalian gondolkodó írókhoz tartozott, akik látszólag előnyös helyzetüknél fogva közelharcot vívtak a saját cégérét megcsúfoló hatalommal. A hivatalosan támogatott dolgozó osztályból, a szegény parasztságból emelkedett ki szorgalmával és tehetségével, ezt akarta megtetézve továbbadni. Látszólag előnyös pozícióját erkölcsi tartalommal töltötte meg, mint példaképei és társai. Mint idősebb kortársai közül Illyés Gyula vagy Lengyel József, a vele nagyjából egyívásúak közül Galgóczi Erzsébet vagy Ratkó József.

Nem először írom le: a diktatúra képlékeny halmazállapotban is diktatúra, csak nehezebben kiismerhető, mint vastüskés korában. Az agyalágy diktatúrában is a fortélyos félelem igazgat, amelytől látszólag szelídebbé öregedett fejek is váratlanul vörössé, veszélyessé torzulnak, ha szokatlan helyzetekben döntesz, a magad fejével gondolkozva, szívedre hallgatva. Hatvani Dániel sokszor tapasztalt ilyesmit. Jól fölmérhetjük ezt írásaiból, nemcsak a daliás ifjúkorában írt „iitős" publicisztikáiból, hanem abból a műfajából, amelyet leghányatottabb utolsó évtizedében emelt a tökélyre: az önéletírásaiból, az emlékirataiból. Ahogy közeledtünk a rendszerváltozáshoz, a vezető réteg egyre kiszámíthatatlanabbul - hol megjuhászodva, hol harapósán - adott jelzéseket arról, hogy fél. Hatvani a szociográfiaírói tapasztalatait, tárgyszerűségét és oknyomozói képességét vetette latba, amikor szociológiai és lélektani „esettanulmányokban" írta meg emlékiratait. Személyes életútja sok tekintetben tipikusnak nevezhető: az első generációs értelmiség útját rajzolta meg, olyan egyéniséggel megáldva vagy verve, aki nemcsak saját sorsát szeretné följebb emelni, hanem a közösséget is, a szűkebbet is, a tágabbat is. Szűkebb közössége a tanyai, falusi szegények s a vele együtt gondolkodó értelmiségieké, a tágabb pedig az egész népé, nemzeté. Személyes helyzete akkor is tipikus a maga egyediségében, ha kulturális, és akkor is, ha morális szempontból nézzük. A szexkultúra (s annak komikus és tragikomikus oldala)

99