Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 1. szám - Füzi László: Az idő keresése
Fűzi László Az idő keresése „Hosszú az út az emlékezéstől a felejtésig, még hosz- szabb a felejtéstől az emlékezésig..." Sándor Iván I. Néha újraolvassa azt, amit addig írt. Az olvasottakat nem tudja a külső szemlélő szemével nézni, minden, amit olvas, vele történt meg, a valamikori történések elevenen élnek benne. Olvasás közben nem is a szöveget figyeli, nem az olvasottakat latolgatja, valami máson gondolkodik. így, tűnődve vette észre, hogy mindig terekről írt, arról a térről, amelyikbe beleszületett, aztán a megismert, újként megélt terekről. S arról, hogy ezek között a terek között, a megörökölt, aztán pedig elhagyott tér és az újonnan megismert terek között soha nem érzett kapcsolatot. Az egyik tér nem folyt át a másikba, így gondolkodásában az nem is tudott a másik helyére kerülni, a terek számára soha nem rétegződtek egymásra. Nem látta egy-egy tér időbeli alakulását, ahogyan azt sem látta, hogy egy-egy tér hogyan élte meg a maga átalakulását. Újabb és újabb terekbe lépett át, s ha valamikor visszatért egyikbe vagy másikba, akkor már a rövidebb vagy hosszabb időszakok által megteremtett végkifejletet látta, az átmenetet és az átfejlődést sohasem. így volt az otthoni világával, azt egyre inkább kívülről, az egyetemista lét kezdetétől előbb pár hetes, majd pár hónapos kihagyásokkal látta, aztán jöttek az egyre nagyobb szünetek, s még inkább így volt annak a világnak a kiegészítő tereivel, azok eltűntek a szeme elől. A terekből való kilépései kényszerűek és drasztikusak voltak. Ezeket a kényszereket az idő teremtette meg, most, amikor újabb folyamát kezdi a tűnődéseinek, őszintén kell beszélnie arról, hogy otthonról, most még ezt a példát említi, el kellett jönnie, s el is akart jönni, ezért az otthoni világgal kapcsolatos megjegyzéseit soha nem akarta nosztalgikus érzülettel ellátni. A személyes, családi kötődéseken túl a teljesebbnek érzett világra tekintett vissza, az olvasó (olvasó, oh) ezt érezhette nosztalgiának, ő viszont akkor is tudta és most is tudja, hogy a szülőföldjének jutott térből ki kellett lépnie, máskülönben nem tudott volna úgy mozdulni, ahogy azt az idő mozgásából, az idő általa érzékelt mozgásából szükségesnek gondolta. Ehhez csak azt teszi hozzá némi kiábrándultsággal, hogy mindig szerencsésnek tartotta azokat, akik az idő mozdulásait gyermekkoruk terében élhették meg, s így a változások mellett az állandóság képzetét is magukénak tudhatták. Az ő útkeresése viszont az idő mozgását követve a terek kényszerű elhagyásával járt együtt. Az újabb emlékezet-tömb kialakításakor elsőként Sándor Iván gondolatát jegyezte fel a felejtés és az emlékezés egymáshoz való viszonyáról. Korábban nem foglalkozott hasonló kérdésekkel, most már érzékenyebb lett az emlékezéshez és a felejtéshez kapcsolódó gondolatokra, Sebald feljegyzésére is nyilván ezért figyelt fel. Az író a maga nagyon finom eszközeivel az emlékezetkiesés kapcsán írja a következőket: „Nem hiszem, ... hogy értenénk 34
