Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 1. szám - Füzi László: Az idő keresése
a törvényeket, amelyek alapján a múlt visszatér, de egyre inkább úgy érzem, mintha egyáltalán nem létezne az idő, hanem csak különböző, valami magasabb térgeometria szerint egymásba illeszkedő terek volnának, amelyek között az elevenek és a holtak, attól függően, hogy milyen kedvük van, ide-oda járhatnak, és minél jobban belegondolok, annál inkább úgy tűnik, hogy mi, akik még életben vagyunk, a holtak szemében valószerűtlen és csak néha, bizonyos fényviszonyok és légköri feltételek esetén láthatóvá váló lények vagyunk. Ezzel szemben mondja ő azt, hogy az egymáshoz ilyen vagy olyan módon kapcsolódó terekbe való átlépést el tudja képzelni, ezt megélte, de a tereket az idő nélküli létezésükben nem tudja elképzelni. Számára az egymástól elkülönülő terek mindig a maguk idejében léteztek, ami abból következett, hogy az idő egyes pillanatai között sem érzett folytonosságot, egy-egy időszakasz egy-egy térrel kapcsolódott össze az életében, s így egy-egy térrel kapcsolódik össze az emlékezetében is. A gyerekkor legelején ott volt a félelem, az, ahogyan szülei rettegve beszéltek a politikáról, akkor nem értette, hanem csupán érezte ezt, a hatvanas évek mintha derűt hozott volna szülei gondolkodásában is, ez nála a közösséghez való kötődést eredményezte, a hetvenes évek elejétől az útkeresést élte át, a kényszert, hogy meg kell találnia a maga helyét. S azt, hogy el kell jönnie otthonról, úgy is mondhatná, bár akkor még aligha használta ezt a kifejezést, hogy ki kell törnie otthonról. Falakat maga körül csak a hetvenes évek végén talált, addig mintha szigeteken élte volna, az idő és a tér kapcsolódása által megteremtett szigeteken, képzeletében ezek nyúlványokkal kapcsolódtak a világhoz. Soproni gimnazistaként a kitörés kényszere mozgatta, a vásárhelyi katonaság alatt a közösségre való rátalálás élményét élte át, egyetemistaként mestere világa teremtett körülötte szigetet, így az ország hangulatának megkeményedését kevésbé érezte, mint mások. A hetvenes évek végén kerültek Egerbe, ott megérezte mindazt, amitől a sors addig megkímélte. Kecskemét a nyolcvanas évek elején-közepén az egy évtizeddel korábbi útkeresés megismétlését adta számára, másképpen-máshogyan, mint korábban. Aztán pedig, mondjuk nyolcvankilenctől, újabb, de mégiscsak más kecskeméti évek következtek, ezzel az időszakkal mintha megszakadt volna a korábban felállított tétel, a külső szemlélő akár a folytonosságot is érzékelhetné az egy térben eltöltött évtizedekben, pedig az idő elkülönülő szakaszai itt is más oldalát mutatták a látszólag azonos térnek. Vesztett vagy nyert az idő által rákényszerített mozgások követésével? Vesztett vagy nyert a terek elvesztésével, majd egy másik tér megtalálásával? Azt gondolja, a kérdéseket nem lehet így feltenni. Ezen a módon akkor lehetne feltenni őket, ha előre ismernénk a kor mozgásait és a ránk váró tereket, s előre tűnődhetnénk azon, hogy ilyen vagy olyan döntésével nyer-e vagy veszít-e valaki. Az, amit sorsnak neveznek, tudjuk, a következményeket előre nem látó döntésekből és mozgásokból nő ki. Azok veszítettek, akik belehaltak a huszadik századba, akiket a háborúkban elpusztítottak, akiket a század ideológiai harcai közepette agyonlőttek, megaláztak, kitelepítettek, akiktől elvették a világukat. Szülei nemzedéke, most nem azokról beszél, akik kivételként, a maguk erejéből vagy a korba belekapaszkodva radikálisan mozdulni tudtak a második világháború után, az életformaváltásban sem kaptak akkora lehetőséget, mint ők. Az előttük járókból, de még az ő nemzedékükből is sokan a már említett háborúban haltak meg, nagyszülei életébe a husza1 W. G. Sebald: Austerlitz, fordította: Blaschtik Éva, Európa Könyvkiadó, 2007, 199. 35
