Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 3. szám - NEGYVENÖT ÉVES A FORRÁS - Buda Ferenc: Derű - ború: Tűnődések fehérről-feketéről IX.

Ma délelőtt a kecskeméti Kodály Iskola ötvenhatos ünnepségén vettem részt. Szép volt és felemelő. S számomra nemcsak a személyes érintettség okán, vagyis azért, mert a magam verseit is visszahallottam a gyermekektől, meg hogy egykori élményeimről néhány szót mondhattam nekik. Elsősorban tőlük s miattuk volt szép. Az iskola növendékeiből álló zenekar az ünnepség kezdetén előadta az Egmont-nyitányt, s ahogy e fiatalka lányok és fiúk a szívükkel s a tudásukkal magasba emelték Beethoven muzsikáját, az engem is visszaröpített abba a hajdani időbe, amikor a baljós és biztató, fényes és fekete hírek kurta szüneteiben legtöbbször ugyanez a dallam zengett elő a rádióból a maga baljós és fenséges akkordjaival. Igen, igen: a vénülés nap mint nap korhadó s továbbrepedező-ros- kadozó gerendáival a fejem fölött legfőképp a születő, s a szemem láttán felnövekvő fiatalok szava és tekintete erősít meg időről időre abban a hitben, hogy mégsem volt hiába. Mégsincs hiába. Köszönöm nekik s a Kodály Iskola igazgatójának, jeles költőtársamnak, Dobozi Eszternek, hogy köztük lehettem.

Ma, október 23-án folytatom, de ez még a tegnap fekete tudósítása: meghalt Für Lajos. Szíven ütött, fejbe kólintott a hír. Für Lajossal kevés híján hat évtizede ismertük egymást. Mint végzős egyetemi hallgató, tanárjelöltként mihozzánk, a debreceni Fazekas Mihály Gyakorló Gimnáziumba járt hospitálni, majd történelemórákat tartani. Magabiztos, de nem fölényesen kérkedő tudásával, kapcsolatteremtő, nyílt személyiségével, derűs, világos tekintetével - egy-két, hm, tökéletlenebb kollégájától eltérően - nyomban belopta magát a kritikus szemléletre mindig hajlamos diákság szívébe. Később, miután egy kurta időre magam is egyetemi hallgató lehettem, barátságosan meg-megszólított a bölcsészkar második emeleti folyosóján, a Szabó István professzor vezette történettudományi tanszék közelében elhaladtomban. Akkor ő már a professzor úr tanársegédjeként dolgozott. Az 1956-os forradalom idején ő lett az egyetemi ifjúság egyik vezér- egyénisége. Húsz pontba foglalt követeléseinket is ő szövegezte meg. (Ezt ha ma elolvassuk, kiviláglik belőle: dehogy akartuk mi a feudálkapitalizmus restaurációját meg a nagybirtokrendszer visszaállítását! Lehet, sőt biztos, hogy naivan, de egy jobb minőségű, igazságos, a szabadságjogokat is biztosító, mireánk szabott szocializmust szerettünk volna. No meg, természetesen, nemzeti függetlenséget. Nálunk okosabb s tájékozottabb elmék sem jutottak még akkor arra a belátásra, hogy azon a szocializmuson már egy generáljavítás sem igen segíthet.) A megyei Forradalmi Bizottmány megalakulásakor őt választották meg a testület titkárául. Ebből adódó teendőinek következetesen, az életkorát meghaladó bölcsességgel, körültekintéssel s józan mérséklettel tett eleget. Neki is köszönhető, hogy az október 23-a utáni napok Debrecenben bosszú és vérontás nélkül teltek el. Aztán jött november 4. hajnala: az összehangolt, általános szovjet támadás, nyomban utána a fő ellenségnek tekintett személyek elfogása és őrizetbe vétele még ott is, ahol e „fő ellenségek" a jogos népharagot igyekeztek kordában tartani. Őt is fogságba ejtették, majd internálták. Szabadulása után Franciaországba szökött, de nem bírt odakinn megmaradni, valami hazavonta. Hazatérte után érzelmeit magában tartva, önironikus mosollyal csak ennyit mondott magyarázatul: „Tudjátok, én csak

68