Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 3. szám - NEGYVENÖT ÉVES A FORRÁS - Buda Ferenc: Derű - ború: Tűnődések fehérről-feketéről IX.

akadálytalanul elhordja messzire, így mindenütt megtelepszik, ahol híja támad a talajt borító összefüggő növénytakarónak. Mélyre hatoló s mohón terjeszkedő gyökere beleszakad a földbe, ezért kigyomlálhatatlan. Utálatos, rosszízű tejnedvet eresztő szövetei miatt zölden is ehetetlen, így semmilyen állat nem fogyasztja, rovar- vagy gombakártevője sem ismeretes. Homoktalajon verseny- képes vetélytársra eddig még nem akadt, félelmetes agresszivitással szorítja ki az őshonos növényfajokat, s főleg erdőszélen, irtásokon, hosszabb-rövidebb ideig parlagon hagyott területeken tapasztalható riasztó mérvű térnyerése. Szemléletes példa arra nézvést, hogy mennyire kockázatos egy (vagy több) távoli tájakról származó idegen faj meggondolatlan betelepítése az élőlényeknek egy régóta összeszokott, jól működő rendszerébe: ökoszisztémájába. Annak idején az Ausztráliát birtokba vevő britek is alaposan ráfizettek az üregi nyúl meggondolatlan honosításába. Vadászatra szánták szegény tapsifüleseket, ám az emberen meg a dingón kívül más természetes ellenségük - azaz, bocsánat: fogyasztójuk - ott nem lévén, oly mérhetetlenül elszaporodtak, hogy tömeges kártételeik miatt hamarosan szinte kivédhetetlen elemi csapássá váltak az erszényesek ős-, valamint a juhok új hazájában.

Mielőtt még derék méhészeink - okkal és joggal - megköveznének, sietve helyreigazítom, illetve pontosítom a fenti bekezdés elején olvasható mondatot, nehogy elhamarkodott - és alaptalan - gyanúsítás váljék belőle. Nemrég hallottam, hogy a selyemkóró miatt nem a méhészeket illeti a vád: ezt a növényt a németek telepítették be hozzánk a háború idején, mégpedig hadi célokra. Sűrű tejnedvéből állítólag gumit szerettek volna gyártani (akárcsak az ötvenes években a szovjetek - s az ő példájuk nyomán mi is - a kökszagiz nevű ehetetlen közép-ázsiai tejelő dudvából), a gubóban kifejlődő magvak röptető szálait pedig (úgyszintén állítólag) téli katonaruhák hőszigetelő bélésébe szánták. Más verzió szerint ejtőernyőselyemnek; ám ez a szálak fizikai tulajdonságait tekintve kevéssé valószínű. A világ-, majd a hidegháború végeztével aztán előbb a hitleri Németország, majd pedig a sztálini Szovjetunió ilyen irányú - s tegyük hozzá: kudarcot valló - költséges kísérletei okafogyottá váltak s félbeszakadtak. Az viszont több mint valószínű, hogy őshazájában, a szikkadt és széljárta kazak pusztákon a kökszagiz nem okoz akkora károkat, mint nálunk ez a behurcolt és szabadjára eresztett tájidegen növény. S hogy a méhészetre s a méhészekre még egyszer visszatérjünk: a virágjából gyűjtött nektár, illetve méz arra mindenképp jó, hogy valamelyest enyhítse a selyemkóró kártételeit. Csak aztán az Eszak- Amerikában már javában dúló gyilkos méheket be ne hurcolja még valaki vagy valami ráadásul - de jobb, ha nem festjük az ördögöt a falra. (Ne ám: felmászik az oda magától úgyis. Nem a gyilkos méheket, de a mi kedves hétpettyes, levél- tetű-ritkító katicáink létére - s ki tudja, még mi mindenre - veszélyes, tengerentúlról behurcolt, hét helyett kétpettyes meg pettytelen távoli rokonaik többezres rajzását már láthattam nyüzsögni nemrég egy tanyaház fehérre meszelt tűzfalán.)

*

E fejezet első sorait valamikor nyár elején pötyögtettem bele a gépembe. Most meg már ősz van megint. Ősz: azóta az ötvenhetedik. Bizony: későre jár az idő.

67