Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 3. szám - NEGYVENÖT ÉVES A FORRÁS - Buda Ferenc: Derű - ború: Tűnődések fehérről-feketéről IX.

tenyerét előrenyújtja, kezet szorít velem, keményen meg is rázogatja, majd olajosán fénylő sötétbarna szemét rám függesztve lelkesen közli velem: mi, bolgárok meg magyarok vértestvérek vagyunk! Úgy bizony! Már attól fogva, hogy valaha együtt voltunk valahol a Volga mentén! A szót időnként bolgárról angolra, majd angolról ismét bolgárra átváltva fejtegeti rokoni mivoltunk hátterét és perspektíváit. Közben a kezemet sem ereszti ám el, úgyhogy manuálisan kemény ellenállást kell kifejtenem, miközben mentálisan - hol bolgárul, hol meg oroszul - igyekszem buzgón helyeselni neki. A bolgár-magyar testvériségről szóló kinyilatkoztatását végül ezzel a történelmi tanulsággal zárja: „A magyarok akkor léptek tévútra, amikor a nyugati kereszténységhez csatlakoztak, nem pedig a keletihez, mint mi! A Nyugat elrontott mindent régen, lám, elront mindent most is, a hitet, az erkölcsöt, és így tovább! Nekünk, keletieknek együtt kellett volna maradnunk!"

Végigfutottak elmémen a jó ezer esztendeje „elhibázott" esély virtuális következményei. Mi lett volna, ha... (Történelmileg a legmeddőbb, legcéltalanabb, legbalgatagabb kérdés.) Róma helyett Moszkva? (Mert hiszen az ortodox liturgia errefelé bizony ószlávul folyik ma is.) Megjelenik lelki szemeim előtt egy csupa magyar fiúkból álló, több százezres hadsereg a cári orosz, majd a szovjet nyerazrusimaja ármija csukaszürke nyári egyenruhájába öltöztetve, ahogy bevod- kázva, szuronyt szegezve, dübörgő léptekkel vonul, hogy megleckéztesse az erkölcstelen, hitehagyott, bűnös Nyugatot. Érdekes kép, nem?

Nem mintha lett volna egyéb választásunk a geopolitikai téridő könyörtelen erővonalai között, de jómagam inkább barátkozom továbbra is ezzel a kompországbeli léttel.

„Bécs bal felől, jobbról Bizánc" - írtam valaha, még a múlt század vége felé egy versben.

Hát így vagyunk. Itt vagyunk.

Útban a rilai kolostor felé, a főútról már az erdővel borított hegyek közé le-, (pontosabban: fel-) kanyarodva különös - úgy is mondhatnám: tájidegen - jelenség ragadta meg a figyelmemet: az utat szegélyezve helyenként fiatal, virágzó akácok fehérlettek elő az őshonos fák és cserjék sűrű, zöld rengetegéből. Ugyan mi keresnivalója van itt ennek a tengerentúli, de nálunk már régóta otthonos fajnak? Mi végett került ide, a tölgy, a hárs, a juhar, a különféle fajta fenyők s az útszélen meg a domboldalakon vígan virító gyepűrózsa társaságába? Erősen valószínű, hogy a Nyírségtől s a Duna-Tisza közétől eltérően itt, Dél-Bulgáriában nem a folytonosan mozgó futóhomokot kellett megkötni az akáccal: hisz homokot ide még az építkezésekhez is máshonnét kell szállítani. Ám mielőtt még egy út menti telken álló méhes mellett elhaladtunk volna, ráeszméltem: hát persze, hogy a méhek, vagyis a méz kedvéért!

Ezzel egyidejűleg az is felötlött bennem, hogy a mi méhészeink úgyszintén hasznot húznak egy jövevényből. Maga a növény hivatalosan a kevéssé lírai hangzású, ám annál találóbb selyemkóró nevet viseli - népnyelven pedig hol vaddohánynak, hol meg vadgyapotnak nevezik -, méze viszont a lágyabb hangzású selyemfűméz elnevezéssel kerül forgalomba. Több jót azonban nem lehet mondani rá, ugyanis minden egyéb tulajdonságát tekintve átok és istenverés a hazai homokon. Dús pehelyszőrökkel gazdagon ellátott sok-sok magvát a szél

66