Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 3. szám - NEGYVENÖT ÉVES A FORRÁS - Buda Ferenc: Derű - ború: Tűnődések fehérről-feketéről IX.

megcselekedtük, hogy Gencso Hrisztozov barátunk indítványára (akivel egy buszról épp leszállván véletlenül akadtunk össze Szófiában) a hivatalos programok (konkrétan: a november hetedikéi ünnepségek) elől kereket oldva elvonatoztunk a török határhoz közeli Haszkovo városába, ahol akkor még ott lakott ő is a szüleivel. A múlt hetit megelőző egyik emlékezetes bolgár utamat sem épp mostanában tettem meg: több mint harminc éve Szécsi Margittal s Budai Ilonkával együtt utaztunk ki Nagy László posztumusz kiállítását megnyitni a Magyar Kulturális Intézet akkori székházában. Forró szelek fújtak akkor Szófia utcáin, fönn a Vitosán pedig, ahol a hatalmas kőtömbök alatt most zúgva, harsogva zúdul a víz lefelé, a megdermedt kőfolyam medrét fenékig szikkasztotta az aszály.

Korábban mindannyiszor repülővel utaztunk, most viszont a föld felszínén tettük meg a mintegy 740 kilométernyi utat Kecskemét és Szófia között, mondhatni: háztól házig. (Ki-ki minősítse a maga meggyőződése és vérmérséklete szerint azt a sajátos körülményt, hogy amióta megszűnt a Malév, a Ferihegyről - azaz pardon: a Liszt Ferenc Repülőtérről - nem indul közvetlen légi járat Szófiába. Aki mindenáron ragaszkodik hozzá, hogy repülőgéppel tegye meg az odavezető utat, annak előbb el kell utaznia Bécsbe, esetleg Frankfurtba, s onnét aztán már repülhet akár Szófiába is. Nemzeti légitársaságunkat is sikerült egykét mesteri tranzakció révén - akárcsak, hogy mást ne mondjak, a hazai cukor- gyártást - elkótyavetyélni.) Mehettünk volna Pestről busszal, de Bocskov Jordan barátunk szíves ajánlata megkímélt bennünket a tizenkét órányi buszozás töre- delmeitől: kora délelőtt ültünk be a kocsijába Kecskeméten, s délután négykor már Szófiában voltunk.

Oda-visszautazással együtt is mindössze öt napig tartott ez a kis kiruccanás, hosszabban időzni nem volt módunk sehol, nagyképű fontoskodás volna hát komoly, szabályos úti beszámolót kerekítenem belőle. Néhány benyomást, élményt, észleletet azért mégis leírok ide: el ne felejtődjék.

Hogy a jóval kezdjem, legelőször is azt, hogy milyen szép is a világ, s benne Európának e balkáni tájai. Tudom, hogy ezzel a megállapítással nem mondok semmi újat, ám a „balkáni" jelzőhöz az idők során már annyi nemszeretem járulék hozzátapadt, hogy úgy érzem: ideje fényesíteni is rajta. A határon inneni Bácskától szinte semmiben nem különböző Vajdaság síkvidékén átnyargalva órákon át robogtunk Szerbia erdővel borított, zöld hegyei között, s a bennem kavargó, félig-meddig alaktalan gondolatfoszlányok közül értelmes körvonalakat ez az egy öltött magára a sietős odaút során: mekkora vétek a Föld arcát különféle káros cselekményekkel, egyebek közt például háborúkkal oktalan módon elcsúfítani!

A szerb-bolgár határon túl, Szófia felé közeledve, már kevéssé hatottak üdítő látványként a világhódító nemzetközi áruházláncok nálunk is jól ismert, ormótlan méretű s alakú épületei. Ezek a szemlátomást ideiglenesnek szánt, egymással derékszögben álló egyenesekből összeszerkesztett létesítmények már-már leplezetlen erőszakkal telepednek rá mindenütt a nagyobb városok környékére, s a földön járó ember szeme elől a táj eredeti idomait eltakarván maguk válnak a tájélmény sivár meghatározóivá. Számos autópiac terpeszkedik az országút

63