Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 3. szám - NEGYVENÖT ÉVES A FORRÁS - Buda Ferenc: Derű - ború: Tűnődések fehérről-feketéről IX.

számomra, amidőn a két anya, Éva meg a török asszony, visszacserélvén elrablóit gyermekeiket, kezet nyújt egymásnak.

Mennyivel könnyebb szívvel viselhetnénk a történelem kisebb-nagyobb viszontagságait, ha a legemlékezetesebb évszámok az ilyen és hasonló kézfogásokhoz kötődnének!

Életem első harminc esztendeje is a hátam mögé került már, amidőn először tehettem lábam az ország határain kívülre. Egy hétig tartó csoportos utazáson vettem részt, amit fiatal - akkor fiatal - írók, költők s művészek számára szervezett az Expressz Utazási Iroda, mégpedig Moszkvába, no meg Leningrádba. (Ez utóbbi egy idő óta - akárcsak alapításától fogva a szovjet korszak kezdetéig- ismét a Szentpétervár nevet viseli.) Ma már üggyel-bajjal sem tudnám egytől egyig elsorolni a résztvevőket, ám az biztos, hogy sokan voltunk: megtelt velünk egy egész hálóvagon. (Néhány név csak úgy találomra az alkalmilag összeverődött társaságból: Ágh István, Csanády János, Csurka István, Demény Ottó, Gáli István, Tabák András - e hat közül hárman ma már nem élnek.)

Később, a hetvenes évek második felétől aztán már viszonylag gyakrabban, úgy két-három évente el-elutazhattam messzi tájakra, főként a Nagy Birodalom közép-ázsiai - azóta időközben független országokká vált - tartományaiba. Mindannyiszor csupán három-négy hétre, legföljebb egy-egy hónapra szakadhattam el hazulról, útjaim azonban még ilyen csekély adagokban is számottevő szellemi haszonnal s érvényes tanulságokkal jártak. E tanulságok egyik legfontosabbika minden bizonnyal az, hogy az idejében véghezvitt utazások élményeit, tapasztalatait semmi más nem pótolhatja. Elgondolkodtató igazságot foglal magában a kirgizek s kazakok - meg, gondolom, egyéb vándorló népek- ezen közmondása: „Ki sokat élt, ne kérdezd, ki sokat járt, azt kérdezd." Máig, de azt hiszem, holtig érzem a hiányát annak, hogy tizen-huszonévesként jobbára csak térképek meg könyvek lapjain kóborolhattam erre-arra. Másfelől persze az is igaz, hogy aki felkészületlen elmével vág neki az útnak, feleannyit sem hoz haza magával, mint amennyit hozhatna. (Mind az egyfelől, mind pedig a másfelől érvényes voltára gyönyörű példa egyébként Vámbéry Ármin küzdelmes élete. No meg természetesen Reguly Antalé, Stein Aurélé, Bálint Gáboré, Körösi Csorna Sándoré - hogy tovább ne is soroljam. E jeles férfiak hírét-nevét irigylők pedig csak csinálják utána legalább a felét annak, amit ők véghezvittek - s persze: az elmetágító, szorgos előkészületekkel együtt.)

Mindez arról jut eszembe, hogy az elmúlt héten elugorhattunk Bulgáriába. Negyedízben tehettem lábamat ennek a szépséges országnak a földjére. Első alkalommal - ennek az idén ősszel lesz épp 43 éve - Kiss Benedek barátommal s költőtársammal együtt kereken egy hónapig kóboroltunk a két írószövetség jóvoltából Szófiától Burgaszig, Várnáig, útba ejtvén közben olyan városokat, mint Plovdiv, Burgasz, Neszebar, Várna, Sztara Zagora, Sumen, Veliko Tarnovo. Elvittek a rilai kolostorba is, meg persze Szófia fölé, a 2200 méter magas Vitosa válláig, ahol a többtonnás kavicsokból álló kőfolyam mindannyiszor ráébreszti az embert a maga nevetséges arányaira ebben a világban. Egyszer még azt is

62