Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 3. szám - NEGYVENÖT ÉVES A FORRÁS - Buda Ferenc: Derű - ború: Tűnődések fehérről-feketéről IX.

A karriervágyból s magánszorgalomból elkövetett emberárulásra azonban nincs mentség, azt semmiféle társadalmi-politikai érdem, tudományos teljesítmény, sem ország-világra szóló művészi hírnév el nem törli, jóvá nem teszi, utólag nem igazolja.

Van helye itt a megbocsátásnak? Hogyne volna: hisz az nem csupán az elkövető számára jelent feloldozást, hanem a sértett lelkét is megkönnyebbíti. Ám azt a vétkes részéről meg kell, hogy előzze az őszinte megbánásból fakadó bocsánatkérés. Az eddig megismert - feltárt, leleplezett, nyilvánosságra került - esetek kapcsán azonban igencsak ritkán lehettünk tanúi s tudói effélének. Annál többször hallhattunk s olvashattunk sunyi letagadásokról, hamis magyarázkodásokról, sőt hányaveti nyilatkozatokról, s ez utóbbiak során a legszorgosabb árulók némelyike még attól sem riadt vissza, hogy érdem gyanánt tüntesse föl piszkos, alattomos tevékenységét.

Attól fogva, hogy effélére lehetőség nyílott, néhányszor engem is noszogattak az ismerőseim s barátaim, hogy nézzek utána: vajon kik voltak azok, akik netán épp rólam jelentgettek. Nem volt, és ma sincs kedvem belefogni e kiábrándulással „kecsegtető" kutatásba. Húzódozásom legfőbb oka pedig - azonfelül, hogy bőven adódnak ennél sokkalta fontosabb teendőim is - az, hogy számomra épp elegendő azok nevét ismernem, akik ugyan nem rólam, de barátaimról, jó ismerőseimről, általam becsült emberekről vagy akárki másról készítettek jelentéseket. Már csak amiatt is megelégszem ennyivel, mert e jelentők között úgyszintén akadnak hajdani jó ismerősök, sors- és pályatársak, általam korábban méltán - vagy méltatlanul? - becsült emberek. Megkímélem őket s az olvasót, de magamat is attól, hogy a nevüket most ide leírjam.

Ám ezt a szálat itt félbe is szakasztom. Annyi bizonyos: nem valami vidám s lelkesítő dolog évtizedeken át fertőzött, szennyezett, mérgezett levegőt szívni e hazában.

Közismert - vagy legalábbis annak tekinthető - bibliai, történelmi, irodalmi példák jutnak eszünkbe a fentiek kapcsán. Mindenekelőtt a Mesterét harminc ezüstpénzért a katonák kezére adó újszövetségbeli tanítványé, akinek a neve az árulás szinonimájává lényegült át a keresztény kultúrában. Jelképi szerepét még a fokozatos, majd rohamos elvilágiasodás időszakában is megtartotta. „Árulkodó Júdás, kipukkadt a tojás!" - így csúfoltuk kisiskolás korunkban azokat a társainkat, akik kéretlenül is készek voltak arra, hogy lépten-nyomon jelentésekkel álljanak elő, magyarán: beárulják a többieket a „felsőbb hatalom", azaz a tanító bácsi, tanító néni színe előtt. Akkoriban tán nemigen, ám azóta el-eltűnődtem rajta: vajon mi késztette ezeket a kisfiúkat a folytonos árulkodásra? Az érdem- vagy előny- szerzés reménye? Őket ért sérelem megtorlására irányuló törekvés? Otthonról, a szülői házból hozott példa? Vagy egyszerűen csak a „vérükben volt"? Nem tudom, és már soha nem is fogom megfejteni, hisz a sorsuk, élethátterük - az előzményekkel és következményekkel együtt - időközben eltűnt a szemem elől, alámerülvén a tengernyi múlt végképp felderíthetetlen titkai közé. (Hogy a kislányok ilyetén hajlamait tekintve mi az ábra, arról - minthogy én tizenkét éven

60