Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 3. szám - NEGYVENÖT ÉVES A FORRÁS - Buda Ferenc: Derű - ború: Tűnődések fehérről-feketéről IX.

már nem titok: a különféle színű és irányzatú parlamenti pártok padsorai tele voltak tűzdelve az épphogy letűnt rendszer jelentős szolgálattevőivel, s ha szégyen kimondani, ha nem: kiváltképp így volt ez az első szabad választások során legtöbb szavazatot megszerző népi-nemzeti-keresztény oldal esetében. Tisztázás helyett megtörtént hát új rendünk pirkadó hajnalán - ha bántja a kifejezés sokak vagy egyesek fülét, ha nem - a konszenzusként elkönyvelt piszkos alku.

„Tetszettek volna..."? Hát persze, hogy nem tetszettek. Sokkalta inkább tetszett a nemzeti ügyek, a keresztény hit, a társadalmi igazságosság s a parlamenti demokrácia spicliből átvedlett élharcosaként ágálva stallumhoz jutni, karriert kiépíteni, a hatalomhoz odaférkőzni, mindeközben az orvul feladott barát, pályatárs, rokon elismerését bezsebelve annak gyanútlan szemébe nyájas leereszkedéssel s egyben pimasz-orcátlanul belevigyorogni.

Attól tartok, hogy az általános tisztába tétel elmulasztása miatti erkölcsi és egyéb kártételek ma már helyrehozhatatlanok. Akiknek érdekében áll(t) a nyomok s a bűnjelek eltüntetése, azok jókor tettek róla, hogy minél hiányosabb dokumentáció maradjon utánuk. Az sem kevés persze, ami még megvan s hozzáférhető. Van hát s lesz épp elegendő dolga a történész kutatóknak: ha másért nem, hát tanulság végett. Következésképp nem csupán érdemes, de szükséges is feltárni minden tényt, minden rögzített - továbbá a még élő érintettek emlékezetében megmaradt - adatot, lehetőleg addig, míg az idő (vagy egyéb) föl nem emészti az adatok hordozóit s a történtekre emlékezőket.

A lehető legszélesebb körű, részletes feltárásra egyébként az egyes esetek erkölcsi megítélése közötti különbségtétel végett is szükség (lett) volna. Korántsem mindegy ugyanis, hogy ki miféle indítékból vállalta el a piszkos munkát. Más az, ha valakit a rajta vagy hozzátartozóin véghezvihető megtorlással fenyegetve kényszerítenek rá, hogy igent mondjon (s ő még így is semmitmondó, üres jelentések írásával igyekszik másoknak nem ártani), s merőben más az, aki személyes boldogulása érdekében önként ajánlkozik szolgálatra, s annak hosszú távon, fáradhatatlan buzgalommal eleget is tesz. E két véglet között számtalan a változat, s bár az esetek nagyjából tipizálhatók, mindegyik mögött megismételhetetlen, személyes sors rejlik - vagy lapul.

Jómagam - talán életkoromból és tapasztalataimból adódóan - ma már hajlandóbb vagyok embertársaim megértésére, mint az ítéletmondásra. Szabadulásom után, épp ötvenhat éve, velem is megpróbálkoztak. Akkor még egyedülálló létemre saját magamon kívül senki másért nem kellett felelnem, így hát a szíves ajánlatot elhárítva, könnyű szívvel csaptam rá az ajtót arra a nyomozótisztre, aki „szolgálatom" fejében az egyetemre visszajutás lehetőségét felkínálta. Azt viszont nem tudom, hogy családos emberként, ha - mondjuk - a szeretteim, hozzátartozóim sorsával zsarolnak, vajon hogyan viselkedtem, mit válaszoltam, miként cselekedtem volna. Testünknek-lelkünknek-életünknek lehet számos takargatni és/vagy féltenivalója: eltitkolt vétek vagy szégyenfolt, szeretett hozzátartozó, ingatag egzisztencia és még sok egyéb, amelynél fogva könnyűszerrel ránk lehet illeszteni a kényszer bilincseit, vagy akinek annyi is elegendő: a pórázát. (Ami végül akár fojtóhurokká is átalakulhat.) Ne törjünk hát elhamarkodott indulatból pálcát kiszolgáltatott, csapdába ejtett esendő emberek fölött.

59