Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 2. szám - Lengyel András: Irodalom, marginalitás, rendszerkritika: Egy paradigmatikus eset: Lakatos Péter Pál „története”
gek pedig amúgy sem kínálkoztak a nagyon összeszűkült értelmiségi piacon. 1919-től, állítólag, a szociáldemokrata párt tagja volt, ennél azonban fontosabbnak látszik az, hogy számára egyre fontosabb lett az irodalmi önkifejezés, a „saját" érzület artikulálása. Publikálatlanul maradt próbálkozásai után 1920 nyarára elkészültek azok a versei is, amelyeket azután 1922 nyarán már a Nyugat is közölt. Az 1922. június 1-jei számban a szigorú, de egyben nagy kísérletező Osvát Ernő egyszerre hét versét tette közzé, Versek főcímmel. A költővé avatás aktusa volt ez, aligha véletlen, hogy erre a pillanatra még harminc évvel későbbi, „mozgalmi" célú rövid önéletrajzában is kitért, önérzetét Osvát gesztusa még mindig erősítette. Szempontunkból azonban e versek, mint személyiségtörténeti dokumentumok (is) érdekesek. Az expresszionista szabadvers ugyanis, akarva-akarat- lan, a szerzőről is sok mindent elárul. Irodalmi szempontból a ciklus III., IV. és V. verse a legérdekesebb (s a legkevésbé jó az I. vers), érthető azonban, hogy Osvát mind a hetet közölte; együtt ugyanis ezek emberi dokumentumot alkotnak. „Szerelmes" versekről van szó, a „szerelem" áll a hátterükben, lényegüket azonban a személyiség önmeghatározása és kiterjesztésének vágya alkotja. A ciklus alaphangulata a szomorúság, amely több helyen explicite is megjelenik, s - ezzel szembeállítva - az én már-már extatikus kiterjesztésének vágya. „Én vagyok a legnagyobb szomorúság legénye: az őszi Balatoné" - mondja a II. vers. Ez a szomorúság mintegy léte lényege: „az őszi Balaton küldött és ezt a nagy őszi szomorúságot magammal hoztam", mondja. Szomorúsága azonban (s ez teszi súlyossá) kibeszélhetetlen: „Oh Kedvesem sok sírnivalót hoztam én magammal örömös / városotokba, de nem merem mindet elsírni, mert félek, / hogy hangos zokogásomtól megrémül az éj és holtan hullik / le szemetekről az Alom." Majd, még ugyanabban a versben, mintegy ráerősítve a közölhetetlenség élményére, még egyszer: „én nem tudok / mindenkibe belenézni, nem tudom mindenkinek a szívemet / kibeszélni, mert a legszomorúbb legény vagyok én és félek, / jaj nagyon félek, hogy megriadtok, ha szemetekbe nézek, / ha szíveteknek sírva beszélek." E helyzetben a „megoldás" természetesen a „Kedves" (akiről nem dönthető el utólag sem, valós vagy fiktív létező-e), puszta „léténél" azonban fontosabb, hogy ez a kedves a III. versben nem a szexuális sztereotípiák jegyeivel jelenik meg, hanem maga a „határtalan": „Határtalan vagy" - olvashatjuk már e vers fölütésében, első mondatában is. S mint ilyen, ez az én expanziójának, kiterjesztésének forrása: „Engem a por belep. Keresztül-kasúl gázolnak / testemen. Legyilkolnak ezerszer, t de ha Te csak rámrebbented szemedet, / feltámadok." A III. vers lényegében ennek a „feltámadásnak" a részletezése, több fázisban. Az első fázis a közvetlen hatástörténet. „ Új életet formálok / gondolatodból, örök-békét alkotok szeretetedből". A második fázis a határtalan/határolt s a végtelen/véges ellentéteiben mozogva a realitáselv érvényesülése: „Határtalan vagy. t Én mégis Tőled tanúlom a határokat, / melyek örök törvényeit szabják a végesnek." A harmadik fázis a személyiségnek a nagybetűs Emberré való kiterjesztése, hangsúlyos helyen, a vers zárlatában. Ennek centrumában azonban a véges én önmeghatározása áll. Előbb: „Tudom jól: ide vagyok láncolva a porba, / de senki sem veheti el tőlem agyamnak / egy rezdülését, mely túlszárnyalja az égi /magasságokat..." Majd, a vers zárlatában, összegző és általánosító érvénnyel: „Én véges vagyok, roncs, koldús. / De mindent, amit a porban fetrengve / összekoldúltam, amit áfáidból kikapartam, / amit teremtettem, neked adom mind, mind / Te Határtalan: Ember." A nagybetűs írásmód csak fokozza a kijelentés extatikusságát, a megszólítottnak az emberiséggé való általánosítását, de éppen ez, ami romlékonnyá teszi a verset, világít bele leginkább abba a jóra törekvő egzaltáltságba, ami - ma már tudható - Lakatos „alkati" sajátja volt, s ami magyarázatul szolgál élete megértéshez. S hogy ez a „jó" vonzásában kialakuló egzaltáltság szükségképpen összekapcsolódik az énben a „zuhanás" élményében megragadott veszélyvállalással, azt a IV. vers teszi világossá. „Mit bánom én, ha összetöröm magam és mint / kiváncsi roncs fekszem a feneketlen mélységben. / Szemedbe néztem és most zuhanok, zuhanok / ismeretlen mélység felé, mert Én meg 95
