Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 12. szám - Fekete J. József: Prae - Prae: A Prae elé

szójátékkultúra felé avagy a dogmatikus akcidentalizmus címűben arról ír, hogy a „művészeti és logikai rend" megteremtésére - leegyszerűsítve - a szabad asszociációkra épülő új írói módszertan, az addigiaktól eltérő, a szubjektívnak az objektívon - és viszont - átopalizáló narratíva a legalkalmasabb: „...ekkor sejtettem meg, a felfedezők naiv-öntelt szimatjával, hogy itt a kompozíció, a szerkesztő-stílus új lehetőségei nyílnak számomra: egy kis humoros torzítás egyik oldalon, egy kis léha díszletszerűség a másik oldalon még sokkal energikusabban fogják kifejezni az örökké megkívánt és nélkülözhetetlen művészi vagy logikai rendet, mint a régi rend-kalicka párhuzamos drótjai. "31

Regényírói módszeréről egyebek között a következőket írja: „A regény területe nem azonos az epikai elemek összeadott területével, ahogy az akvárium medencéje nagyobb, mint a halak tömege. "32 Az időalagútba vagy történetcsapdába kényszerített epikával, vagyis az időmonizmussal és narratív linearitással szemben a szétszórás klasszicizmusára esküszik, amire megint csak különös módon az építészetből33 merít példákat. Idealizált új narratí- vájának a könyvben megjelenés sajátosan kényszerű és tehetetlen börtöne, hiszen óhaja szerint az epikai elemeknek olyan szabadságra van szükségük, hogy a narratíván belül bárhol előfordulhassanak, és ennek alapján a mű bármikor átcsoportosíthatóvá válik. Szentkuthy korai, Leville által kimondatott megállapítása nagyon is helytálló, hiszen rátapint a szöveg ambivalens jellegére, többértelműségére és nyitottságára. A szerző az angol lírából megismert semmis apróságokból, mint a világ lényegét visszatükröző frak- tálokból kiindulva 30-40 oldalon is elidőzik a világ nagy tényeinél, a szerelemnél, halálnál, mítosznál és vallásnál, és erre hölgyek és urak lényegében semmitmondó tereferéje ad alkalmat, párbeszédben vagy anélkül kifejtve. Az író feltett szándéka a hagyományos, lineáris vonulat mellett kibontott narrációt tagadó, új epika megteremtése. Ennek lényegét a Nem-Szó cantus firmusa a szóbőségben fejezetben fogalmazta meg: „Ha a kifejezni akarót valóban izgatják az élet értelmetlenségének és értelmességének abszolút pólusai, akkor rendszerint bőbeszédű, »szószaporító« lesz, azt a látszatot keltve, hogy szereti a szót, noha éppen a tautológiája [...] bizonyítja, hogy éppen legnagyobb ellensége a szó. Az ilyen ember nagyon is érzi, hogy a »gondolat« tizedrangú jelenség a »gondolkozás«-hoz viszonyítva, tehát írásában, beszédében is állandóan a gondolkozására figyel, mely természetesen a legközelebbi öntudatlanságig (álom nélküli alvás, halál) terjedő szakadatlan, óriási fonál, visszatérésekkel, dadogásokkal, előzésekkel és kiszámíthatatlan kacskaringókkal.''34

Az ambivalenciát és a nyitottságot el lehet érni egy zárt szerkezetű, szófukar alkotással is, hiszen (J. M. Lotman szerint) a szöveg végtelen beszédszöveggé bővítésének a kísérlete tévútra vezethet, ugyanis a valóság nyelvi szempontból egy eleve végtelen beszédszöveget kínál fel, aminek csupán egy véges modell lehet a tükre: „A műalkotás funkciója kötelező feltétellé teszi az elhatárolás, a befejezettség jelenlétét..."35 Szentkuthy prózája nem cáfolja ezt az állítást, hanem éppenséggel illusztrálja - nála a szilárd kompozíció modellálja a szöveget.

31 Prae I. 9.

32 Prae I. 343.

33 Az építészet, különösen a középkori katedrálisok lenyűgözték az ifjú Szentkuthyt, így új narratívájában is kiemelt szerepet kapott e materiális művészet: „...a régi epika, mely az emlékezés technikáját használta, a vérszegény időmonizmus unalmába rekedt: egy másik kísérleti epika igyekszik azt az abszurdumot megvalósítani, hogy a különböző eseményeket teljes időmentességgel, mint tiszta térelemeket helyezze el a lehető legveszélyesebb építészeti fogásokkal." Prae I. 341.

34 Prae I. 507.

35 J. M. Lotman: Szöveg, modell, típus. Gondolat Kiadó, Budapest, 1973. 135.

74