Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 12. szám - Fekete J. József: Prae - Prae: A Prae elé

zsúfolt szövegtenger nem is regény, hanem a regényírásra készülődés dokumentuma, ezért is Prae a címe, vagyis Előtt, mármint a regény születése előttről szól. E furcsa állapotot a szerző a következőképpen egyszerűsítette le: „Ha ennek az egész iratnak a Prae a címe: szól-e hát a Prae arról, amiről akar? Nem. Meg sem közelíti önmagát."

Messze kilógott tehát ez a könyv a kortárs magyar irodalomból, olyannyira, hogy a szerzőnek magánkiadásban kellett megjelentetnie. Olyannyira, hogy csapásként teremtett Közép-Európa, de akár a kontinens egészén új utat a prózaírás számára, egyben viszont saját zsákutcáját is létrehozta, ugyanis Szentkuthy többé soha nem élt a Prae-ben alaposan kidolgozott, és még alaposabban szemléltetett prózaíró módszerével, noha annak szinte minden elemét továbbvitte és föllazítva alkalmazta későbbi munkáiban.

Fölmerül a kérdés, mi lett volna, ha az 1934-ben megjelent mű eljut a német olvasó- közönséghez, miként több más magyar szerző regénye? Talán más nyelvekre is lefordították volna, és meglehet, hatására ma teljesen más lenne az európai irodalom. Csak erre esélyt sem kapott. De akár Szerb Antal3 filológiai detektívregényének, A Pendragon legendának a sorsára is juthatott volna. Ez az ugyancsak 1934-ben megjelent mű megjelent Németországban is, de a kritika csak a XXI. század elején ismerte föl, hogy a posztmodernnek minősülő eljárásaival ez a mű jóval megelőzte Umberto Eco A rózsa neve című világhírű művét.

Se nem Joyce, se nem Proust

Szentkuthy Miklós „döbbenetes" regényét a korabeli méltatok megkísérelték értelmezni és kategóriákba sorolni, ami természetesen nem ment zökkenőmentesen, ugyanis nem találtak olyan elődre a magyar irodalomban, amelyhez a „szörnyszülött" Prae-t hasonlíthatták volna. Nem volt előzménye, s az értetlenül álló irodalomtudósok, kritikusok a hasonló hírnevű Joyce-ot és Proustot hívták segítségül. Többek szerint más nem is igen kellett a regény elkészüléséhez, mint a joyce-i asszociációs technika és a prousti időkezelés.

A későbbi kutatás bebizonyította, hogy ezeknek az állításoknak szilárdabb alapja nem volt, csupán az, hogy Joyce-ot és Proustot ugyanolyan kevesen olvasták, mint magát Szentkuthyt.4 Németh László már 1936-os tanulmányában kifejtette felismerését, miszerint a két nagy íróelőd hatása Szentkuthy esetében nem annyira kifejezett, miként gondolták: „Ha már a nagy szörnyetegek valamelyikéhez akarjuk őt hasonlítani: sokkal találóbb Proustnál és Joyce-nál: Kant. A tiszta ész kritikája; tulajdonképpen a kiürített ész önmegfigyelése. Az ész kidobja magából a világot, és igyekszik megfogni, ami visszamaradt. Aztán kísérletül be-bekap valamit a világból, és nézi: tér, idő és kategóriák hogy rágják meg. "5

3 Szerb Antal (1901-1945) Szentkuthy Miklós idősebb, tudós barátja az 1930-as években az angolszász irodalmat tanulmányozta, tanulmányt írt Chestertonról és Huxley-ről, és megírta Az angol irodalom kistükre című áttekintést. (Mellesleg a világirodalom és a magyar irodalom történetét is.) Feltételezhető, hogy egymást kiegészítő érdeklődésük révén került mindkettőjük látókörébe John Cowper Powys, Aldous Huxley, Virginia Woolf, John Collier, David Garnett és mások. Szerbet zsidó származása miatt munkatáborba hurcolták, ahol bele is halt a körülményekbe. Halálát követően egy évre, 1946-ban Szentkuthy regényt kezdett írni Pendragon és XIII. Apolló címmel, ami 2009-ben jelent meg a budapesti Magvető Kiadónál. Talán nem puszta spekuláció, hogy a két Pendragon között kapcsolat vonható Szerb és Szentkuthy barátsága mentén.

4 Szentkuthy azonban valóban olvasta mindkét szerzőt: az A la recherce du temps perdu-t 1926-ban, az Ulysses-t 1931-ben.

5 Németh László: Az egyetlen metafora felé. In: Két nemzedék. Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1970. 554.

68