Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 12. szám - Tőzsér Árpád: Říjen, Brumaire – Fagyláros

November 22. Mégis küldtem verset a Népszabadságba, VLM-nek, címe Búcsú Arcadiától, ekloga Vergilius modorában. A vidéki birtokától megfosztott s városba került költő a nyájak, rétek, pásztorok istenének, Palesnek panaszolja sorsát. VLM lelkendezik, mint sokszor (de nem mindig, néha nagyon durván kritikus tud lenni), főleg a megdolgozottságát dicséri a versnek, én magam inkább a képi találatait s azokat a kifejezéseit értékelném (ha nem az én versem volna), amelyekhez hasonlókat egy másik versemben Parti Nagy Lajos anno nyelvtárgyaknak nevezett:

Nem látom már szép juhaimra terítve csergéd bolyhos fellegeit soha, Pales, nem roppan friss léptünktől a csereklye.

PNL a cserge és csereklye trouvaille-okat valószínűleg most is nyelvtárgyaknak nevezé, s ezeket én magam is úgy élvezem, mintha valaki más írta volna őket. S ráadásul a személyes jelentésük is gazdag. Legénykoromban az volt a nótám (pontosabban a pusztán lakó, s valóban juhász unokabátyámé volt, de nekem is nagyon tetszett), hogy Isten véled, szép selyemnyáj, elmegyek, s a csergék bolyhos fellegeiben ezt a selyemnyájat is látom.

December 2. A rádióban a november 27-én elhunyt Határ Győzőre emlékeznek. Rákos Sándor egykor azt mondta az íróról: Domesztikálhatatlan alkat, az igazmondás szörnyetege. Én Határ számára csak „a Cselényi Laci barátja" voltam. Találkoztunk kétszer-háromszor: Hja, te vagy a Cs. L. barátja! Aztán folytatta a se eleje, se vége monológját a szufizmusról. Hozzám beszélt, de úgy, mintha valahol Párizsban kezdtük volna a beszélgetést, s most csak folytatnánk. Rendszerint a Vörösmarty téren, a könyvhetek forgatagában futottunk össze. Fején az asztalnapernyővel vetekedő nagyságú kalapja, karján a felesége - mindig megcsodáltam, hogy a deréktól felfelé nagy szál embert mutató költő milyen rövid lábakon járt. Aztán elmaradt mellőle (meghalt) a felesége, s most, íme, örökre elmarad már ő maga is.

December 8. A rádióban a Beszélni nehéz című műsor megy. Deme Lászlót hallom. Kicsit mintha elfénytelenedett, megtört volna a máskor tiszta, derűs baritonja. Nézem a lexikont: 1921-ben született, tehát nyolcvanöt éves. Hát igen, nyolcvanöt éves korban beszélni nehéz. Meg korábban is.

December 21. Új kalapom van. Családunkban nem volt divat a kalap. Apámnak egyszer láttam kalapot a fején, akkor is fényképen: az esküvői képén áll kalapban, jobbján anyám, de úgy áll a fején a kalap, ahogy egy mesterember fején állhat: furcsán, nem természetesen. Igaz, Géza, a testvérbátyám többnyire kalapot hordott, de ő kivétel volt, nem volt Tőzsér, ő anyám fia volt, Kurázs-vér. Ha félrecsapta a kalapját, megőrültek körülötte a lányok. Én nem tudom, mikor szerettem meg a kalapot, tény, hogy mióta családos vagyok, inkább kalapot hordok. Az a puha kalap, amit most viselek, legalább tíz éve szolgál. Két éve a feleségem kimosta, előtte kitépte belőle a bélést (tisztaságmánia kontra esztétika!), azóta még formátlanabb a fejemen. De karácsony estéjén bevégeztetik a sorsa: a nagymama adott 1000 koronát, hogy vegyek rajta egy új kalapot. S én nekiindultam a karácsony előtti

34