Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 12. szám - Tőzsér Árpád: Říjen, Brumaire – Fagyláros
Emlékszem, Komáromban, gimnazista koromban Nagy Lajos Lázadó ember és Menekülő ember című önéletrajzi regényei szinte tankönyveim voltak a tankönyveim mellett. Én cseppet sem vártam szerzőjük 1954-ben bekövetkezett halálát, márpedig a „kisvártatva" szóban, akárhogy is vesszük, s akármennyire is tudjuk, hogy szótári jelentése csak ennyi: rövid idő múlva, a magyarul gondolkodó számára benne van várás motívuma is. Számomra a kisvártatva egyenesen a. m. rövid várakozás után. - Egyébként tegnap volt 52 éve, hogy Nagy Lajos (1954. október 28-án) elhunyt. S szerintem semmiképpen sem kisvártatva. 3. Guillaume, ideje már, hogy eljöjj! November 2. Egyszerre hódítom meg a Parnasszust és az alvilágot: 71 éves koromban, mikor más már az oboloszt keresi a nyelve alatt, hogy majd kifizethesse Kháront, nekem levelem jön Angyalosi Gergelytől, s a kitűnő kritikus, irodalom- történész közli velem, hogy Vers és mítosz címmel előadást fog tartani az újvidéki egyetemen, s az előadásának egyik fejezete az én Léggyökerek című verskötetemről fog szólni. Mintha Daphnét látnám meg hirtelen fürdeni a Parnasszosz alatti folyóban, iramodom utána, csak késő ne legyen! (Hónapok óta Grawes A görög mítoszok című könyvét olvasom. Adalék Angyalosinak verseim „mítoszi" hátteréhez!) De micsoda őrültségeket hablatyolok itt lelkesültségemben össze, hisz Daphnét maga Apollon isten kergette, s akarta szeretőjévé tenni. Na és?! Ha egy Kostrowitzkyből lehetett Apollinaire, akkor néhány percre mért ne képzelhessem magamat én is Apollónnak?! Mert mi az öregkor, ha nem a legteljesebb szabadság?, a képzelet, a mese, a mítosz szabadsága? Az öreg költő törvényszerűen jut el a mítoszokig, a mesékig, az ő képzeletében már minden lehetséges. - Guillaume, ideje, hogy eljöjj! November 18. Verset kér tőlem az És meg a Népszabadság. A karácsonyi számaikba. De versem nincs. Illetve mostanában versíró állapotaim nincsenek. Csak felismeréseim vannak, s nincsenek olyan elömlő, minden gondolatot, emléket és friss észletet összekomposztáló, átlényegítő érzelmi kondícióim, amelyekből verscsíra fejlődhetne. (Mert a vers egésze íródik, de a verscsíra születik. Az egyik műgond, a másik intuíció - természetesen.) Felismeréseim (idegen szövegek tanulmányozása közben jött megvilágosodásaim) viszont bőven vannak. Ilyen például: Watteau és Fragonard (a Goncourtok szerint) akkor festette meg a mámort, az álmot, a mesét és a nosztalgiát, mikor mindent elöntött a felvilágosodás racionalista szárazsága. Most, amikor megint a racionalizmus sivatagában bolyongunk, a művészetek mely ágától várhatjuk a mámort, az álmot, a mesét, a nosztalgiát? A festészettől, a zenétől, a színművészettől? Az irodalomtól, azt hiszem, a legkevésbé: ott most a klón divatozik. A rádióból hallom: Amerikában hamarosan árusítani és fogyasztani fogják a klónozott marhák húsát. Mi klónozott verseket fogyasztunk. Radnóti Sándor az egyik legjobb költőnkről, Parti Nagy Lajosról írja, hogy most fog elválni, megírja-e végre nagy műveit, vagy meg kell elégednünk az eddigi virtuóz, de lassan rutinná váló alkotásai „újabb változataival". Kálmán C. György Petőcz Andrásról írja ugyanezt. A mámort, álmot, mesét, nosztalgiát ma az internet pótolja, a spirituális szomjúságunkat az elektronikus média műfajai oltják. Illetve éppen hogy nem oltják, hanem elnyomják. Mint az éhségünket a cigaretta, a mélyen tüdőre, sőt gyomorra szívott füst. Az egyéb drogokról már inkább nem is beszélek. 33
