Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 12. szám - Tőzsér Árpád: Říjen, Brumaire – Fagyláros
Tőzsér Árpád \/ Ríjen, Brumaire - Fagyláros Naplójegyzetek 2006-ból 1. Éljen Október, a Nagy Üzekedés Hónapja! Október 1. Ma szép nap van, csupa sugárzás - csak már alig látom a sugarakat, alig látom a park rozsdavörös fáit, alig látom az árok szélén futkosó kutyákat, rabkocsikat. Sötétül a szemem, sűrűsödik rajta a háló. Öreg vagyok, fáradt vagyok. Már csak az vigasztal (micsoda sötét vigasz!), hogy mintegy az egész emberiség, de legalábbis az európai része képviseletében öregszem. Mint ahogy Petri György a társadalom nevében ivott. (Orbán Ottó írja róla az Ottó és az avantgárd című versében, hogy „piálni sem tudtam a társadalom nevében mint petri".) Az emberiség menthetetlenül megöregedett, s még egyre tovább öregszik. S ezt az univerzális öregséget fiatal ember a megélés szintjén nem tudhatja kifejezni. Jutott hát nekem, az életem végére egy keserves téma: a személyes és egyetemes vég összehangolása. Hogy ez finitizmus? De hisz ez a „finitizmus" az ember legnagyobb dilemmája: a végtelen és a véges egyidejű felfogása, megértése. Hogy megint Orbán Ottóval pontosítsák: „Hallom koponyacsontunk őrült reccsenéseit, / ahogy magába akarja fogadni a nálánál nagyobbat." A feladat adva van: legyőzni a test, az egzisztencia önzését, a személyes vég elleni kapálózást, s az öregséget úgy megélni, ahogy Szabó Lőrinc próbálta: mindenséggé változásként. Vagy ahogy Weöres (a bejegyzésem első sorainak a szerzője), a két lábon járó Mahámudrá: ő egyszerűen nem vett tudomást az idő változásairól. Abban a kortalanságban élt, amelyben mindenki egyszerre fiatal és öreg, amelyben az út és a cél ugyanaz a minőség. Hadd írjam ide, az elmondottakat illusztrálandó (s egyben magam vidítására, buzdítására is) a költő egy kevesebbet idézgetett kis remekét: Oly vén vagyok, hogy borzalom! Láthatott volna már Platon, de voltam fura figura, s ő pislogott szebb fiúra. Amikor még ember se volt, páfránybokor fiilém hajolt, 26
