Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 11. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT HATÁR GYŐZŐ - Lengyel András: Az éjszaka meg nem festett színei

A sok beszélgetés pedig sokat elárul a beszélgetőkről - sok olyasmit is, amit a nyomtatásban megjelenő, mégoly szubjektív publikációkból is csak nagyon finom analízis deríthet ki. Vagy még az sem. E beszélgetések hozadékát fölmérni utólag sem egyszerű feladat. De annyi bizonyos, Palit jól megismerhettem, s érzékelhettem, amit nemigen vettek észre benne. Az abszolút nyíltság és szókimondás mögött megbújó érzékeny tartózkodás védelmi mechanizmusait, lelke érzékeny pontjait. Önmaga volt önmaga legnagyobb ellenfele, nagy ellentéteket igyekezett egyensúlyban tartani. Nem mindig sikerrel, bohémsége, önpusztítástól sem mentes életvitele innen származtatható. De kvalitásérzéke és minőségtisztelete olyan erős volt, hogy saját preferenciáit is felül tudta írni, ha szükség volt rá. Az esendő és sebzett ember, amikor elemzett, önmaga fölé nőtt. Akár a vizualitás kérdéseiről volt szó, akár egyébről, hétköznapi dolgokról, emberekről, bármiről. A művészeti muzeológia filológiai rutinja (az, ami elődjét, Szelesi Zoltánt leginkább jellemezte) nem volt az ínyére. De ha egy strukturáltabb, nagyobb létszámú és tagoltságú intézményben dolgozhatott volna, olyan közegben, ahol lettek volna olyanok, akik a keze alá dolgoznak - újra tudta volna rajzolni a régió művészettörténeti folyamatait. így, mint mindannyian, akik kollégái voltunk, a múzeumban ő is csak „barkácsolt", az eszmények és a lehetőségek között keresve a pillanatnyi megoldásokat. S igazi lehetőséget csak az íróasztal, az írás jelenthetett számára - az a munka, amelynek eredménye már csak rajta állott. Az írás ilyen értelemben egy potenciálisan meglévő gazdagság éppen kivitelezhető kényszerű redukciója volt.

Hogy mi tárgyiasult mindebből a „másik", a mindenkori olvasó számára is dekódolha- tóan, előbb-utóbb kiderül. Bizonyos, kevesebb, mint amire igazán jó közegben, inspiráló társak közt lehetősége lett volna, de jóval több, mint amennyire a közeg maga kalibrálva volt. Könyvei a művészetről, a vizualitásról való szegedi beszéd történetének jelentős fejezetét képezik. Egy róla készített lexikon-szócikk tizenhárom könyvet sorol föl neve alatt, köztük olyanokat, mint a Tükrök, tükröződések (1994), a Későújkori optikák (2001). De könyvben szólt Csáky Józsefről (1989), Fischer Ernőről (1989,1997), Pataki Ferencről (2001), Vinkler Lászlóról (2001), a karikaturista Németh Györgyről (2003), vagy Dér Istvánról (2006) és Kajári Gyuláról (2006). Nyitott volt nagyon különböző alkotói világokra, érzékelte a kvalitást, a mesterségbeli tudást. Igazi megszólalási formája - alkatából és helyzetéből is fakadóan - nem a nagymonográfia, hanem az esszészerűen megalkotott tanulmány és tanulmányfüzér volt. Ezt lehet kevesellni (egyik ifjú kollégája tett is erre, persze fedezék mögül, megjegyzéseket), de nem szabad az aránytévesztés bűnébe esni. Vannak idők s helyek, amikor az oly annyira áhított átfogó, s minden részletre kiterjedő nagymonográfiának egyáltalán nincsenek meg a feltételei, s a megszólalás egyedüli autentikus formája csakis a rövidebb, a kísérletezésnek is teret engedő forma lehet. S csak mellékesen jegyzem meg, ha az ES-ben (s máshol) publikált kiállítás kritiká it összeraknánk, s folyamatos műként olvasnánk, egy összefüggő vizuali- tástörténeti munkát kapnánk. Olyant, amelyből nemcsak egy „krónika" bontakozik ki, de a megítéléshez szükséges rálátás nézőpontjai is újra s újra tematizálódnak benne.

A múzeumtól 1998-ban megvált. Fölháborodva valamin, ő maga mondott föl, de hogy a múzeum (az új igazgatónő személyében) szinte kapva kapott ezen, már a nagy bomlás, a percemberkék felülkerekedésének jele volt. Utcára került, „szabadúszó" lett, a főiskolán és az egyetemen tartott (gyengén honorált) órákat, cikkeket írt, máról holnapra élt, amíg formailag el nem érte a nyugdíjkort. Önfejű volt, mondhatnánk rá. Pedig csak igazságérzete jelzett előre, s „kicsit" előrehozta azt, amit mások, kompromisszumkereső kollégái csak valamivel később éltek át. De, ismerve őt, aligha tehetett másképp. Ezt a „lutheri" lépést is meg kellett tennie, vállalva alkotómunkája föltételeinek romlását is.

Az utóbbi években kevesebbszer találkoztunk, életkörülmények megváltozása, betegeskedés stb. nem kedvezett a régi, napi gyakoriságú kapcsolattartásnak. Olykor benézett hozzám, hozta könyveit, elszívott egy (vagy több) cigarettát, „dumáltunk". Utoljára idén februárban találkoztunk a Szegedért Alapítvány kuratóriumi ülésén, utána még lekísért a taxihoz, amely hazavitt. Az utolsó képem róla a búcsúzás kézmozdulatát rögzíti. Az utóbbi két-három

127