Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 11. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT HATÁR GYŐZŐ - Lengyel András: Az éjszaka meg nem festett színei
Lengyel András Az éjszaka meg nem festett színei Búcsú Szuromi Páltól Június 14-én Szegeden elhunyt Szuromi Pál. A különböző, főleg művészeti folyóiratokban és az ES-ben megjelent írásai, valamint jó pár könyve alapján művészetkritikusként tartotta számon a magyar szellemi élet. De aki a maga élő, eleven valóságában, személyesen is ismerte (és Szegeden, ahol évtizedek óta élt, sokan ismerték) tudja: jóval több és összetettebb szellemi alakzatként írható csak le - jóval több volt, mint amit konvencionális besorolása sejtetni engedne. A magyar szellemi élet egyik különös, öntörvényű személyisége volt, „jelenség", évődve azt is mondhatnánk, maga is „városképi nevezetesség", aki szervesen beletartozott Szeged életébe. O maga „művészeti író"-ként definiálta magát, a kritikus vagy/és művészettörténész elnevezéssel szemben ezt a meghatározását tartotta helyénvalónak. Ebben az opcióban sok minden sűrűsödött össze. Mindenekelőtt rejtőzködő, szemérmes becsvágya: a művészeti író is író, azaz a maga területén művész, s Pali, önmagáról szólva, következetesen ezt a minősítést ambicionálta. Nemcsak azért, mert pályája elején maga is festett (sőt, élete végén újra festeni kezdett, mi több, születő műveiből kiállítást tervezett). Azért is, s azért elsősorban, mert alkata szerint csakugyan művész volt. Nagy műveltsége, analitikus képessége sem közömbösítette azt az egységben látó, lényegét tekintve intuitív habitust, amely tárgymegközelítéseit mindig jellemezte. Kritikáiban ezt ugyan bravúros elemzőképessége elfedte a gyanútlan olvasók elől, de aki sokat beszélgethetett vele, az in statu nascendi figyelhette meg elméje működésének sajátosságait. Impulzív lény volt (ez olykor konfliktusokba is sodorta), s ez az impulzivitás ott volt minden megnyilatkozása mélyén. Ám ugyanakkor tudatos lény is volt, aki saját reakcióit is kontrollálni tudta, s elemzéssel fegyelmezte meg. írásai éppen e kettősség feszültségéből születtek meg. Gondos stiliszta is volt, a nyelvi formába öntés nála a megnyilatkozás lényegéhez tartozott, gondolkodása megfegyelmezésének eszközeként élt vele. A megírásban is az „igényesség" vezette, a műgond. A műkritika az ő kezén „írói" teljesítmény volt, nem adta alább. Az öncélú, külsődleges tudóskodás nem érdekelte, lenézte, a művekről való beszéd tévútjának vélte. (Alighanem joggal.) Nekem személyes halottam ő; egyike (József Attila szavait kölcsönvéve) „gyülekező halot- taimnak". Sorsa, bármiként vélekedjünk is róla, öntörvényűsége szerint alakult. Küzdelmesebb élete volt, mint amilyen szerencsésebb körülmények közt lehetett volna, de utólag visszatekintve rá, bizonyos, ez az élet saját sorsaként beszélhető el. S ez nem kis szó, nagyon sokaknak nem adatik meg. Hódmezővásárhelyen született 1942-ben, a szegedi tanárképző főiskola magyar-rajz szakán végzett (1968), festői ambíciók mozgatták. A főiskolán olyan mesterei voltak, mint 125
