Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 11. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT HATÁR GYŐZŐ - Lengyel András: Az éjszaka meg nem festett színei

Fischer Ernő vagy Vinkler László (később mindkettőjükről többször írt is, könyveket is). Diáktársai közül különösen két költő állt hozzá közel. Szepesi Attila és „Rike", azaz „Ferike": Petri Csathó Ferenc. Róluk, tanúsíthatom, mindig, később is nagy megbecsüléssel szólt, szerette őket, elismerte, méltányolta dolgaikat. Szepesihez, ahogy láttam, a mívesség igénye kapcsolta, Petri Csathóhoz inkább tehetség és (önpusztító) bohémség némileg rá is jellemző szimbiózisa.

Végzése után majdnem egy évtizedig „vidéken", kisvárosokban (Szedres, Öcsöd) tanárkodon, a festészettel föl is hagyott, ahogy sokszor mondta, úgy vélte, festészetében „túlzottan tudatos" volt, a tudatosság pedig vélelmei szerint korlátozta vizuális kreativitása felszabadításában. S középszerű festő nem akart lenni. A tanári lét mindennapjai viszont a maguk törvényszerű konfliktusaival fölébresztették íráskedvét, reagáló ösztönét. A maga területén, kezdetben afféle tantestületi reagáló emberként, rendre véleményt nyilvánított. S e szerepében, szinte törvényszerűen, alkalmi publicisztikai csatározásokba is keveredett. Igazságérzete nem hagyta hallgatni, s nem sokon múlott, hogy a kisvárosi, „renitens" értelmiségiek sorsa legyen az övé is. De, szerencsére, bármily nagy volt is ennek a veszélye, nem kallódott el. Talpon maradt, sőt önmagát tudatosan művelve, igényességét megőrizve megtalálta azt a megszólalási formát, amely alkatának és speciális tudásának is a legjobban megfelelt, s amelyben kibontakoztathatta tehetségét, megformálhatta nyilvános arcát.

Fordulat akkor következett be életében, amikor 1977-ben, egzisztenciálisan is nehéz helyzetben, a baráti segítség „utánanyúlt" és Szegedre menekítette. Az állás, amit kapott, egyáltalán nem volt számára ideális, a Csongrád Megyei Tanács művészeti előadója lett - botcsinálta „hivatalnok" a bürokraták közt. De volt néhány előnye. Mindenekelőtt: Szegeden volt, egy olyan városban, amelynek saját, autochton szellemi élete volt, tagolt intézményrendszerrel, számottevő, bár színvonalát tekintve egyenetlen alkotógárdával. Végre újságírók, írók, művészek között lehetett. E közeg, a korábbiakhoz képest, inkább kedvezett az intellektuális kibontakozásnak. A másik nagy előny pedig abból fakadt, hogy a tanács bármennyire hivatal volt is, ahol a hivatalnoki pedantéria és a nyakkendőhasználat fontosabb mutatónak számított, mint a szakértelem, maga a „terület", a művészeti élet istápolása már „saját" terepe volt. Hivatalból is a művészeti élet dolgaival szembesült, speciális, de az adott vonatkozásban átfogó tapasztalatokra tett szert. S szinte észrevétlenül kialakult egy új, inspirációt és kihívást jelentő kapcsolatrendszere. Amikor pedig a szegedi múzeum művészettörténésze, Szelesi Zoltán nyugdíjba vonult, s helyére új ember kellett, kézenfekvő volt, hogy ő legyen az „utód". Azaz, a művészettel foglalkozzon, de immár kevesebb bürokratikus kötöttséggel, még inkább a „szakma" légkörében mozogva.

1981 és 1998 között dolgozott a múzeumban, amely mai távlatból nézve akkoriban élte fénykorát. Az ország egyik legjobb „vidéki", azaz nem országos hatáskörű múzeuma volt, a muzeológia „hamburgi mértéke" szerint tartósan az első három megyei múzeumi szervezet egyike. S bár belülről megtapasztalva a szegedi múzeum is messze állt az optimálistól (például aránytalanul nagy lehetőséget biztosított a régészet s a régészek számára egyéb területek, így a művészet rovására), de az igazgató elég okos volt ahhoz, hogy a lehetőségeken belül engedje az egyéni kreativitás kibontakozását. S ez a vezetői rugalmasság sok mindent ellensúlyozni tudott. Meghozta Szuromi Pali szakmai kibontakozását is. Ebben a szűk két évtizedben lett azzá, amit neve ma jelent a kulturális életben.

Magam is ebben az időben ismertem meg. Hosszabb ideig egy épületben, az úgynevezett Fekete házban dolgoztunk, s nem volt nap, amikor hosszabb-rövidebb eszmecserébe ne bonyolódtunk volna. Alkatunk és szakterületünk (művészet/irodalom) különbségei nem lehetetlenítették el a szinte mindenre kiterjedő folyamatos dialógust. Bizonyos értelemben egymásra is voltunk utalva - a képzőművészet is, az irodalom is csak afféle megtűrt mostohagyerek volt a múzeumban. A két terület lényeges pontokon különbözött a „múzeumi" (illetve akkor s ott múzeuminak vélt) diszciplínáktól. Hamar kiderült, elméleti kérdésekről (horribile dictu: „filozófiáról") nem is igen volt más, akivel valamit meg lehetett beszélni.

126