Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 2. szám - Juhász Ferenc: Kecskeméti beszéd: vers
Juhász Ferenc Kecskeméti beszéd Kedves Barátaim! 85 éves múltam. Ezt azért mondom, hogy ne kelljen példázatokkal szinte mentegetőzve bizonygatnom életkorom. Hogy ne ismételjem újra és újra, hogy megöregedtem. Pedig én is voltam fiatal. Faluvégi utcánkban mezítláb futkosó, ütéstől lila, zománcos térdű kisgyerek, aki boldogan tépte le térd-sebei lilás lemezeit, az elesés és ütődés varrat-pajzsait, amelyeket oly jó volt nyalogatni és szopogatni, mint kisgyerekként a vasárnapi kismise-áldozáson az ostyát. De megrágni nem szabadott. Katolikus szülőktől származom, kis sváb-magyar fiúként növekedtem, pedig szüleim nem voltak vallásosak és templomjárók, de anyám ahhoz ragaszkodott, hogy ott legyek a vasárnapi kismisén, áldozzak és ministráljak. Szerettem vinni a négyágú csengőt, a vastag misekönyvet az oltár egyik oldaláról a másikra, úgy szerettem a misekönyv keretre nyitott áldozati művet, mintha egy szétnyitott hegedűre feszített óriás lepkét kellett volna vinnem áhítattal és áldozatul. Az már csak a vigaszpénzként kapott rézfillérek csillogó jutalma volt, amiből aztán édességet, ahogy akkor mondtuk csöves bocskorszíjat vettem Holczer bácsi boltjában. Nem tudom, vagy nem tudtam akkor, hogy mire készít lennem az áldozásos gyerekkor, de emlékeim oly mélyek voltak visszafele süllyedve az életidőben, mint az a boldogtalan kaparászás tenyeremben, amikor egy zöld sáskát, vagy cserebogarat vagy hatalmas pikkelyfestés arcú óriás lepke, amit szorongattam, mint az angyalok az üdvözülést. Én még arra is emlékszem, hogy anyám kis mellére borítva engem szoptatott. Mellei oly kicsinyek voltak, mint egy-egy rózsaszínűre pirított farsangi fánk, a gyűrődés gödörben egy-egy mazsolával. Akkor még nem tudtam, hogy mire szán engem a sors-idő, és nem tudtam, hogy nyomorúságunkban és szegénységünkben Gábriel arkangyal rózsaszín vállán ülök. Hogy majd megkísért engem is a bánat, keserűség, a haldoklás. Hiszen katolikus lévén nagy kamasz-betegségemben még az utolsó kenetet is megkaptam. Feküdtem haldokolva az ágyamban, és jött két piros szoknyás ministráns fiúval a pap, fölként és megáldott. Megkente szent olajjal ajkaimat, homlokomat, kezeimet, lábaimat és szemhéjaimat, a félelemtől fölszabadító megáldó olajjal. Apám csak állt a fehér ajtókeretben, sápadtan és vért köhécselve. Agyam körül sváb öregasszonyok ültek, nagyanyám és barátnői, kezükben rózsafüzér. És égett a gyertya az éjjeli szekrényen. Apám csak állt fehéren, vért köhécselve. De hát életben maradtam és lettem figyelmes és hűséges szolgája sorsidőmnek olyan kamasz, akinek szívébe a sejtelem és a megmaradás felejthetetlen magvait gyúrta az Isten. Elhangzott a kecskeméti megyei könyvtárban 2013. november 8-án. (A Szerk.) 3
