Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 11. szám - Onagy Zoltán: Dragei hajnalok Zalánnal: az első tíz év

semmi. Ebből sem. Tehát, nálunk az óvoda összekapcsolódott az aktív zenetanulással, hála Kodály mester ez irányú ténykedésének. Az óvodai élmények egyébként kimosódtak belőlem teljesen, még egyetlen homokvárépítés sem ugrik be, ha azokra az időkre gondolok.- Maradt olyan kisgyerekkori emléked, kép, kisfilm, érzés, ami - amikor Abony - azonnal beugrik? Vagy lekopott belőled mára a falu teljesen?- Emlékek arzenálja maradt. Két vagy három éve két lapban is rendszeresen írtam tárcanovellákat, amelyekben ezeket az időket térképezem föl, leereszkedem az idő magzatvizébe, képzeletben állandóan ott bolyongtam a téglagyár környékén, egyfolytában az akkori haverokkal, barátokkal beszélgettem. Könyv is összeállt belőle, Göncölszekér címmel. Abonynak a téglagyári torony olyan volt, mint a WTC-tomyok New Yorknak. A város felé közeledő először nem a két templomtornyot látta meg, hanem a téglagyár ég felé meredező hatalmas ceruzáját. Akkor is látom, ha lebontották valamelyik új kurzus notabilitásai, hogy disznóólakat építsenek, kövezzenek ki maguknak belőle. Ha érzékenyebbek lennének ezek a kártékony konjunktúralovagok, talán kihallanák a disznók röfö- gésén túlról a szabadsághoz, magassághoz, szélhez és tépázó elemekhez szokott kövek kétségbeesett sikoltozását. Megmaradtak a templomok, a katolikus templom hatalmas és méltóságos barokk égbe kacskaringózása, és a kisebbik református templom a festett kazettáival (az Alföldön egyedül itt van ilyen díszítés), azokat nagyon szerettem bámulni. Felvillan a téglagyári tó, a Régi-tó, ahogy mi szerettük nevezni, nekünk a tenger volt annak idején. De ma már, ha megállók a partján, azon csodálkozom, egyszerűen hogyan nem ugrattuk át helyből, felnőtt szemnek olyan kicsi és jelentéktelen. Szüntelenül emlékeimbe keveredik a ceglédi úti kocsma, ahol apával a vasárnapi mozinézés után benéztünk, mi kaptunk süteményt a bátyámmal (hatnapos száraz pogácsa), ő meg legurított egy korsó sört. A Bolond Margit sárga putrija dereng fel a falu és a határ találkozásánál, amit rég lebontatott már vagy a tanács, vagy az eső és a szél. A zsidóiskola sötét épületének az udvarát látom, amelyben, mint később megtudtam, Háy Gyula született. A református temetőben bolyongok, ahol lehetett csigát szedni, persze, csak játékból, eszünk ágában sem volt megenni őket. És igen. A szitakötők, a sárga-piros-fekete-kék potrohú, lüktető szitakötők a kerítésdrótokon, melyeket ha elfogtuk, a potrohúkra kis kocsikat kötöttünk, abba kis morzsaüzenetet tettünk, és felküldtük velük azokat az Istenhez.- '54-64 különlegesen veszedelmes időszak a szüléinkre nézve, akár hittek, akár hallgattak és lapítottak. Az első tíz évet - határozottan emlékszem - úgy éltem meg, hogy nem tudtam, milyen országban élek, és hogy bárkinek volna félnivalója. Neked ezzel kapcsolatosan maradt valami konkrét emléked? 1964-ben tízéves vagy. Közönséges kisfiú? Különleges vagy valamiben?- Szüleim sohasem politizáltak előttünk, családban legalábbis nem. Olyan országban éltem, amilyen országot láttam magam előtt. Büszke voltam, amikor nyakamba kötötték a kék kisdobos-nyakkendőt, később az úttörőpirosat. Nem jelent meg a tudatomban ötvenhat mint évszám vagy mint esemény, hogyan is jelenhetett volna meg, ha nem beszéltek róla. Az utcán sem, a bandában sem, ami azt sugallja, hogy mások is „csendrendeletet" vezettek be a múlttal kapcsolatban. Szerettem kisdobos lenni, szívesen jártam az őrsgyűlésekre, még akkor is, ha lelkem mélyén éreztem, mennyire nem történik ott semmi. De voltak nyaranta táborok, ahol lehetett sóderezni - ostoba kis dalocska körtánccal, amelynek a végén meg lehetett puszilni az arra kiszemelt kislány arcát. Korai, szép, szívdobogtató erotika, több örömöt okozott, mint később egy rossz együttlét valakivel. Az élet nyugodt- nak és szegénynek tűnt, de mert mindenki szegénynek látszott, nem tűnt föl a szegénység rossz életminőségnek - nem volt mihez viszonyítani. A szüleim nem hittek sem a szocializmusban, sem a kommunizmusban. Hogyan is hihettek volna, amikor a második téesze31