Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 11. szám - Onagy Zoltán: Dragei hajnalok Zalánnal: az első tíz év

semmi. Ebből sem. Tehát, nálunk az óvoda összekapcsolódott az aktív zenetanulással, hála Kodály mester ez irányú ténykedésének. Az óvodai élmények egyébként kimosódtak belő­lem teljesen, még egyetlen homokvárépítés sem ugrik be, ha azokra az időkre gondolok.- Maradt olyan kisgyerekkori emléked, kép, kisfilm, érzés, ami - amikor Abony - azonnal beug­rik? Vagy lekopott belőled mára a falu teljesen?- Emlékek arzenálja maradt. Két vagy három éve két lapban is rendszeresen írtam tárcanovellákat, amelyekben ezeket az időket térképezem föl, leereszkedem az idő mag­zatvizébe, képzeletben állandóan ott bolyongtam a téglagyár környékén, egyfolytában az akkori haverokkal, barátokkal beszélgettem. Könyv is összeállt belőle, Göncölszekér címmel. Abonynak a téglagyári torony olyan volt, mint a WTC-tomyok New Yorknak. A város felé közeledő először nem a két templomtornyot látta meg, hanem a téglagyár ég felé meredező hatalmas ceruzáját. Akkor is látom, ha lebontották valamelyik új kurzus notabilitásai, hogy disznóólakat építsenek, kövezzenek ki maguknak belőle. Ha érzéke­nyebbek lennének ezek a kártékony konjunktúralovagok, talán kihallanák a disznók röfö- gésén túlról a szabadsághoz, magassághoz, szélhez és tépázó elemekhez szokott kövek kétségbeesett sikoltozását. Megmaradtak a templomok, a katolikus templom hatalmas és méltóságos barokk égbe kacskaringózása, és a kisebbik református templom a festett kazettáival (az Alföldön egyedül itt van ilyen díszítés), azokat nagyon szerettem bámulni. Felvillan a téglagyári tó, a Régi-tó, ahogy mi szerettük nevezni, nekünk a tenger volt annak idején. De ma már, ha megállók a partján, azon csodálkozom, egyszerűen hogyan nem ugrattuk át helyből, felnőtt szemnek olyan kicsi és jelentéktelen. Szüntelenül emlékeimbe keveredik a ceglédi úti kocsma, ahol apával a vasárnapi mozinézés után benéztünk, mi kaptunk süteményt a bátyámmal (hatnapos száraz pogácsa), ő meg legurított egy korsó sört. A Bolond Margit sárga putrija dereng fel a falu és a határ találkozásánál, amit rég lebontatott már vagy a tanács, vagy az eső és a szél. A zsidóiskola sötét épületének az udvarát látom, amelyben, mint később megtudtam, Háy Gyula született. A református temetőben bolyongok, ahol lehetett csigát szedni, persze, csak játékból, eszünk ágában sem volt megenni őket. És igen. A szitakötők, a sárga-piros-fekete-kék potrohú, lüktető szitakötők a kerítésdrótokon, melyeket ha elfogtuk, a potrohúkra kis kocsikat kötöttünk, abba kis morzsaüzenetet tettünk, és felküldtük velük azokat az Istenhez.- '54-64 különlegesen veszedelmes időszak a szüléinkre nézve, akár hittek, akár hallgattak és lapítottak. Az első tíz évet - határozottan emlékszem - úgy éltem meg, hogy nem tudtam, milyen országban élek, és hogy bárkinek volna félnivalója. Neked ezzel kapcsolatosan maradt valami konkrét emléked? 1964-ben tízéves vagy. Közönséges kisfiú? Különleges vagy valamiben?- Szüleim sohasem politizáltak előttünk, családban legalábbis nem. Olyan országban éltem, amilyen országot láttam magam előtt. Büszke voltam, amikor nyakamba kötötték a kék kisdobos-nyakkendőt, később az úttörőpirosat. Nem jelent meg a tudatomban ötven­hat mint évszám vagy mint esemény, hogyan is jelenhetett volna meg, ha nem beszéltek róla. Az utcán sem, a bandában sem, ami azt sugallja, hogy mások is „csendrendeletet" vezettek be a múlttal kapcsolatban. Szerettem kisdobos lenni, szívesen jártam az őrsgyűlé­sekre, még akkor is, ha lelkem mélyén éreztem, mennyire nem történik ott semmi. De vol­tak nyaranta táborok, ahol lehetett sóderezni - ostoba kis dalocska körtánccal, amelynek a végén meg lehetett puszilni az arra kiszemelt kislány arcát. Korai, szép, szívdobogtató erotika, több örömöt okozott, mint később egy rossz együttlét valakivel. Az élet nyugodt- nak és szegénynek tűnt, de mert mindenki szegénynek látszott, nem tűnt föl a szegénység rossz életminőségnek - nem volt mihez viszonyítani. A szüleim nem hittek sem a szocia­lizmusban, sem a kommunizmusban. Hogyan is hihettek volna, amikor a második téesze­31

Next

/
Thumbnails
Contents