Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 11. szám - Mohai V. Lajos: A kanizsai Hidegház

száradt vérfoltokat látott, sok nyomorúságot és szenvedést ismert meg testközelből; tapasztalta, hogy mit jelent, ha valakinek az ujja a fegyver ravaszán egyszer csak megállapodik.

Az meghúzza előbb vagy utóbb.

Öregapám haraggal utasította el a vérontást, és tisztában volt vele, hogy zavaros indulatok uralkodnak el a résztvevőkön, ha nem viszik hamar döntésre a dolgot, ezáltal zúzva szét a legszentebb, legmerészebb érzéseket. Az emberek egy idő után elveszítik az önuralmukat, és a rájuk törő tehetetlenség miatt rombolásba kezdenek vagy gyáván elfutnak, és visszabújnak vackaikba, megpróbálnak láthatatlanná válni. A fegyverropogás hangja lassan elsüllyedt az idők mélyén, az emlékezés a többség lelkében megszelídült, és csak azokban élt tovább, akiket a személyes veszteség vagy az egykori titkolt emlékek összefűztek.

Ötvenhat kinyújtott karjai valami módon az én életemben is mindenkihez elértek, akit csak közelebbről ismertem: hiába, amíg 1956 őszéről élők hordozzák a lelkűkben az emlékeket, alvadt vérdarabokba botlik az ember, és fölszakadó sebek üzeneteit próbálja megfejteni, többnyire végérvényes eredmény nélkül. Kicsi ez az ország alkalmasint mindenkinek, bárki bármilyen utat választott is. Mintha az élet minden percében igazolódna, hogy a történelem itt nem jár igazán senki kedvében, legfeljebb az országnagyok gondolhatják másként. Amikor az iskolai szünetekben a pesti unokanővéremmel a Felsőtemplom frissen fölszentelt kispapjához jártunk kamaszkori filozófiai eszmecserékre, szóba került ötvenhat is, sejtettük, hogy a társaság tagjai között lehetnek rendőrségi besúgók. Ez bármikor kiderülhet, és akkor mihez kezdünk? Semmi rosszat nem teszünk, a világról, az életről és a művészetről folytatunk kamaszkori hevülésektől izzó vitát. Bárki tévútra léphet Isten Ege alatt, de azért mégiscsak elviselhetetlen, ha megtudjuk, spicli van közöttünk.

Ha egy országban az egymással szembeni gyanakvás köti össze az embereket, akkor a többség előbb-utóbb számkivetettnek érzi majd magát; vajon kinek jó ez?

Emlékeiben nem változott meg semmi, gondolta nyugtalansággal az Eget fürkészve a házak ereszei mentén. Az Ég elpilledt Ég maradt, a napok kisimított selyme fölött szomorú eső szemerkélt akkor is. Hagyta becsapni magát; a lelke mélyén ezt azóta sem bocsátotta meg magának, ezt a kiszolgáltatottságot pedig ebből a nullahelyzetből kimozdíthatta volna az, hogy tudta, az „örök béke", a Kádár-éra történése, csakis az őszök érkezése volt. Születésétől fogva ez volt és ez maradt számára a történelem vézna erecskéje, talán az idők végezetéig. Csak titokban gondolhatott mást, amikor a kertben lopva-lesve megfigyelte, hogy az elhalt aljnövényzetben hogyan szökik föl a korai fagy, merészkedik egyre közelebb a tél. A hideg tűfogával mérgesen beszurkál a pufajkája alá, kitéve fázó végtagjait a fájdalomnak. A kanizsai kert mélyéről hirtelen megüti a fülét a kásás körték puffanásának hangja. Nem került ki egyetlen őszt sem azóta, hogy megtalálta magának és elraktározta, hogy aztán fölismerhesse ezt a hangot, a túlérett gyümölcs tompa becsapódását, amely megadással teljesítette be a saját sorsára kiszabott fizikai törvényt. Azó októberek sírtak az Égen. A felhőket ők sem tarthatták féken. Októberben azért minden alkalommal elmozdult valami a lelkében, és engedte, hogy fölélénkült érzékei magukkal sodorják. Sejtette, hogy ezzel a testét ólmozó ernyedtséget fájdalomra cseréli, de nem törődött vele. Kémlelte,

19