Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 11. szám - Mohai V. Lajos: A kanizsai Hidegház
hogyan halványul el a hamuszín horizont: hol tompább, hol gyúlékonyabb színek övezték az Ég alját. Amikor a Nap lehanyatlott a szemhatáron túlra, a ritkás levegő is mintha tovább bomlott volna körülötte. Hosszú időn át ragaszkodással nézte, ahogy az életét befalja a csikorgó sötét. Minden október fólzaklatta, és megváltoztatta addigi életét. Kafka szalmazsákja A távolsági busz megállójából a domb lejtőjén meghúzódó, omlatag majorsági épületekre lehetett látni, ahol valamikor nagyon régen üggyel-bajjal illeszthették a vályogtéglákat egymáshoz; olyasféle népek lakhattak itt, akiket az első nehézség nem tántorított el a céljuktól. Uradalmi summás munkával, télvíz idején vesződséges ölfavágással keresték a kenyerüket. Mára a roskatag tetők alatt, a kidőlt falak mentén mindent fölvert a dudva; ahogy közeledtem a nyirkos, zár- kaszerűen szűk helyiségekhez; éreztem, hogy annak, aki idetéved, az idő nemcsak lelassul, mint az elhagyott falusi tanyákon általában, hanem meg is szűnik. Ebben az itt folyó életben minden óra egyformán kilátástalannak és végtelennek látszott, mégsem volt mód arra, hogy az ember egy pillanatra is ellazuljon. Nem engedhette meg magának, hogy jobb vagy bal lábbal keljen föl; a világnak ebben az üres szegletében meghátrált az idő, az életet elrekesztette, eltorlaszolta a külvilágtól a major fogsága. Aki egyszer itt ragadt, belepusztult. Aki innen elment, biztosan nem tért vissza már. Nem akart a major megmen- tője lenni. Nyugtalanság vett erőt rajtam, olyasféle, mint aki közvetlen kapcsolatba került valamivel, amit nem ért, és erre a hiányra hirtelen nem talál mentséget. Beleborzongtam a helyzetbe. Észre sem vettem, hogy valahonnan egy alacsony, köpcös férfi szegődött mellém. Kicsit megriasztott a fölbukkanása, mert nem számítottam rá. Fején karimás kalap, ruhája szedett-vedett gönc. Időnként furcsán előrenyújtotta a nyakát. Lába kurtán szaporázta a járást, gumicsizmája is alig látszott ki a gyomos földből. Közönyösen vette tudomásul, hogy az útjába akadtam. Sem rosszindulat, sem bizalmatlanság nem érződött rajta. Láttam, ahogy a nyelve hegyével megnedvesíti az ajkát; kipállott szája szögletéből fűszál kandikált ki, amelyet a koszos ujjai tartottak egyensúlyban. Csak én pillantottam olykor oldalvást feléje, ő a legcsekélyebb jelét sem adta annak, hogy figyelemre méltatna; ebből arra következtettem, hogy érdektelen vagyok a számára, és érdektelen az is, hogy vajon értem-e, amit mond. Nem hozzám beszélt; tudta, hogy nekem nincs helyem. A major korántsem felelt meg a várakozásomnak; talán azért, mert olyan régóta kutattam utána, és ismétlődő képzelődéseknek a valóság nem tudhat eleget tenni. Ez a félelem és aggodalom, mióta az eszemet tudom, kísért. Jó helyen járok? - kérdezem magamtól, amikor megérkezem valahová. 20
