Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 11. szám - Mohai V. Lajos: A kanizsai Hidegház
órák izgalma söpört végig a lelkeken. Sokan fellélegeztek, amint kikandikáltak az elhúzott függönyök mögül. Mintha az élet ismét mozgásba lendült volna. „Talán kicsit túlzásba is vitték a dolgot." Az történt ugyanis, hogy a laktanyák kapujában elkezdték hamarjában szétosztani a kézifegyvereket; ismeretlen főkolomposok vitték a prímet, mintha. Az indulatok egy-két éjszaka leforgása alatt magasra csaptak, és válogatás nélkül lövöldözésbe kezdtek az emberek. Akinek a kezébe lőszer és puska került, úgy gondolta, most már biztonságban van. Ám a fegyverek hatalmának, ha csak tehetik, rögvest behódolnak az emberek; elmérgesedett a helyzet, kevesen őrizték meg a higgadtságukat; pedig a józanabbja fölkészült a legrosszabbra, de arról, hogy ez mivel jár majd, arról korántsem lehetett világos fogalmat alkotni. Az undor a rezsim kiszolgálóival szemben hergelte, tüzelte az embereket, a dolgok méhében zajló folyamatokról azonban keveseknek lehetett valóságos fogalmuk. Szakadék tátongott a lelkekben; a kanizsaiak is joggal gyűlölték, vetették meg a kék parolis ávósokat, akik kíméletlenül gyötörték az ártatlan embereket, ráadásul Tito Jugoszláviája túl közel volt ahhoz, hogy a rosszból még több jusson ki ennek a környéknek. A sérelmek megtorlására elég okot adott a közelmúlt, de a fájdalom kifakadó sebei rövid idő alatt begyógyíthatatlannak bizonyultak, és az októberi fényes napok hitét november hidegvágója követte az áléit városban. A kertek mélyére, a meszesgödrök aljára kellett süllyeszteni a fegyvereket a kérlelhetetlen mozdulatlanságú levegőben. A forradalom alatt a családunk tagjainak ki sem kellett mozdulniuk a házból, hogy tudják, mi zajlik körülöttük. A történések a kerteken, a mezőn keresztül felhőszakadásként zúdultak rájuk a laktanya közelsége és az utcabeliek jóvoltából. Értesültek mindenről, ami akkor szóbeszéd tárgya volt a környékünkön. Nem gyávaságból maradtak veszteg; karon ülő csecsemő is alig voltam még, és a Bátyámra is vigyázni kellett, aki az első napokban elcsatangolt a laktanyához, és az éj leple alatt egy karabéllyal a vállán tért haza. A családom tagjait a lelkűk mélyéig megrázták a történések, néhány nap múlva támolyogtak a kialvatlanságtól, éjszakánként pedig maguk is bekopogtak másokhoz, hogy megosszák egymással a friss híreket. Ólomnehezék ereszkedett a lelkekre az első napok hangulata után, amelyekben mindenki pótolni akarta azt, amit a szabadságból korábban elmulasztott. Eufórikus fölindulásban szaladtak az órák. Öregapám állítólag egész nap a rádiót hallgatta, igyekezett a hangsúlyokból kikövetkeztetni azt, hogy mit jelenthetnek valójában az elhangzott szavak. Rossz lábával időről időre kisán- tikált a kerti diófák alá, a kerítés legtávolabbi pontjához, onnan hallgatózott, vadászott a neszekre és a zörejekre. Tudott a csöndből és a morajlásból, a kive- hetetlen kiáltásokból „jeleket fejteni". Az idős, sokat látott ember óvatosságával tartózkodott a veszélytől, és próbált mindenkit távol tartani az elhamarkodott döntésektől, mert a következményeik mindig kiszámíthatatlanok. Két háborút végigélt, fogsággal, szökésekkel, fullasztó kriptákban bujkálva, rejtőzködve. Nem kérkedett vele, hogy kiismerte az üldözők és üldözöttek lelkiállapotát. Veszített és nyert, lebegett a mélységek fölött, és a szerencse is hozzászegődött, hogy ne zuhanjon az oroszlánok közé, akik nyomban fölfalták volna. Halottakra 18
