Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 11. szám - Mohai V. Lajos: A kanizsai Hidegház

nyáron féloldalasán feküdni a lapulevelek között a fűben. Mindenfelé színes gyom virít, óriáscsalán nő, és szúrós tövis tör fölfelé a poros levegőben. Elnyeli őt a világ szeme elől. Nem zavarja, szívós teremtés, az élet tanította meg: bal lábára nyomorék, tudja, hogy csak magára számíthat. Lábfejét tolatáskor a fűtő­háznál egy elszabadult tehervagon lapította szét. A forgatómester későn kapott észbe, így mesélik, a baleset akkor már elkerülhetetlen volt. A bokája bánja. Erősen sántít, csak mankóval éled meg a járása, furcsán tolja maga alá az alfelét, minden lépés erőlködés számára. Mégsem nyughat. Rendszeresen megjelenik a környéken, de már nem szúr szemet senkinek. Már nem „idegen", kikerült ebből a kategóriából. A kutyák is megszokták az imbolygó alakzatot a kerítésen át; nem rohannak acsarkodva eléje. A városszél A városszélnek apró, olykor talán említésre se méltó legendái támadnak, de ezek a történetek mégis körbejárnak az itteniek között. Az emberek kíváncsiak rá, hogy ott, ahová a sors szeszélye vetette őket, kik éltek előttük. A múlt sok, feledésbe merült epizódja ad kicsinyke patinát a jelenhez. A baljós árnyakat, a sötéten kavargó gondolatokat azonban mindenki elhessegeti magától, csak a szépet dicséri. Igyekeznek a másik kedvében járni, a saját idejükkel mérik az életet; a rosszat többnyire figyelmen kívül hagyják, ha „már úgyis kész a baj". Nincsenek ebben egyedül az életben. Hogy kitölthessék az emlékezet hézagait, néhanapján összeverődnek a csapnál, vagy ebéd, vacsora után eldiskurálnak a járdán, kilesve az utcára, hogy történik-e valami. Vajon nem téblábol-e idegen a környéken valahol. Beleskelődnek egymás kerítései mögé az udvarokba. Ha min­den a megszokott mederben csordogál, visszahúzódnak a kényelmes, megszo­kott zugokba, letelepszenek a kiugró eresz alá, amely hűs árnyékot vet délidőn is. A lelkűk megnyugszik. Védelmezik a saját esendő életüket, apró gondjaikkal vannak elfoglalva. Itt, a városszélen nem érződik a gyanakvás légköre, hiába közel a jugó határ; még annyi emberi irigység sincs, ami bárhol másutt vidáman megterem. Följelentések sincsenek, kerülik a fölkavaró helyzeteket. A forradalom óta egyszer szállt ki a rendőrség, amikor Zámbó néni fia nadrágszíjjal fölakasztot­ta magát a suszterház gerendájára. Ötvenhat októbere és novembere után rengeteg fegyver maradt szanaszét Kanizsán, a fegyverrejtegetés súlyos bűnnek számított, börtönbe csukták érte az embereket. Öregapám is ásott el puskákat a kertben a vadkörtefa alá; én ott mindig valami kísérteties csöndre figyeltem föl, akárhányszor arra bóklásztam. Ott éreztem meg először, hogy senki sem maradhat érintetlen a múlt mágikus hatalmától, és a múlt valahogy tekintélyt parancsol; a vadkörtefa mellett kiala­kult érzéseim harmincharmadik évemig elkísértek, ezért baljós sejtelmek között viseltem el a Kádár-rendszer tiltását ötvenhatról. Ahogy a városban hírét vették, hogy mi történik Pesten, ébredezni kezdett a vidék. A fölbolydulás huszonharmadika után egy-két napos késéssel következett be. Az utcák hirtelen megteltek emberekkel a város főbb pontjain. Majd ugyan­olyan hirtelen elnéptelenedtek. Mesélik, hogy első reakcióként ígéretekkel teli 17

Next

/
Thumbnails
Contents