Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 11. szám - Mohai V. Lajos: A kanizsai Hidegház
a hontalanság és az elveszettség érzése lett; a kiüresedett istállóudvar távoli zugaiban holnaptól nem himbálódzik a kocsik oldalára akasztott viharlámpa, az otthonosság sok kicsinyke jelzőtüze. Ezen a világon többé már nem lesznek biztonságban, hiába próbálták volna megrendülésüket palástolni; nem adatott meg nekik, hogy a fájdalom szorításából kiszabadítsák lüktető érzéseiket. Az utca népei közül többen, akik addig rémülten elhúzódtak előlük, joggal tartva a lényükből áradó nyersességtől, amiért mérgesen fortyogtak rájuk, méltatlankodásuknak hangot is adva, hogy a fuvarosok visszatértükben az istállókhoz, harsány kurjongatásokkal fölzavarták az udvarok és kertek nyugalmát, továbbá, hogy durva szavaikkal nincsenek semmire tekintettel, most hirtelen más, ezzel merőben ellentétes hangulatok csapdájába estek. Mert a rossz érzések fuvallata őket is elérte; észlelték, hogy a fenyegetés elérkezik hozzájuk is. Eljöhet az idő, amikor már ők sem lesznek képesek visszaverni a jelen és a jövő ármánykodásait. Ezért szemvillanásnyi idő alatt zajlott le bensejükben az azonosulás és az átváltozás: a szenesek erős, inas kézfejeit, husángszerű karjait, melyek dagadoztak a gyeplők féktelen szorításától, az ostor durva, sokszor a kegyetlenséget súroló használatától - lelki sebeiket feledve - megindítónak, mi több, gyámoltalannak látták, ahogy egyszerre lépnek az út porában. A jók egyszerre lépnek, irányt tartanak. Elérzékenyültek tehát ezeken a vad, hajthatatlan embereken, akiket immáron elragadtatással néztek, mert a szomorúság bélyege ráégett a sorsukra. Ezt ők látták; mint a fuldoklónak, nem maradt semmijük, mert nem maradt semmi, ami összekösse tántorgó jelenüket a saját fényes múltjukkal, mert az út is eltűnt a lábuk alatt, az istállók pedig a fakó vörös földbe süppedtek, és vékony csíkká zsugorodtak az ide-oda billegő horizonton a hátuk mögött. Azt is látták még, ahogy a vasabroncsok alól kipörgött kő és kavics megkarcolta az Eget, a járda szalagjára fűzött házak sora pedig engedelmesen kétoldalt féltérdre ereszkedett hatalmas árnyaik előtt. A drótfonatú pincetorkok - mintegy beletörődve a megváltoztat- hatatlanba - félrehúzódva, rekedten és szigorúan fölsóhajtottak; jobb kéz felől a porosán, üresen megnyíló, kiszolgáltatott mélyükre lehetett látni. Ahová nem döntik be többé rakományukat, mert utánuk se ló, se szén, se szenes nem indul el többé, se hozzám, se máshová. A ritkuló füzes után bokrok és ferdén földbe vert rudak szegélyezik a vágóhíd téglasorát. A légszomjas mező fölött varjúkiáltás csattog, mintha láthatatlan kéz taszigálná a madarakat repülés közben. Rozsdás kacathalom fojtogatja a deszka- kerítéseket; a korhadt fa párnáiban gomba tenyészik. Esni kezd, hullámalakban mindenfelé elsötétül. Odébb a mezőn át, elhagyva a város szélső házait, a vágóhíd névtelen sírköve felé visz egyenesen az út, teljes sötétségben már, az éjszaka alácsúszó tompa morajában. A határ A szűkös, szénporos átjárókból kitörő korom napnyugtára szétmosódott a városszélen kívül. A határtalan mezők a girbegurba földút szélén botladoztak, 11
