Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 10. szám - A. Gergely András: Történetek nyoma, terek világa, mindennapok értelmezései

az, amit Hobsbawm egész életművével a megnevezésre fordított figyelem tárgyává tesz, alázattal hajolva a mindennapi siker, a hőstelen korok mikrogyőzelmei, a nemes alulmaradás krónikája szinte minden résztvevője felé. Nehéz eldönteni, hogy a kötet3 szövegrészeinek sodra maga is mint valami újraföldolgozott benyomásegyüttes alkotja meg a történő történelem konstruktumát, vagy a konstrukciók maguk a történelem hajtókerekei az értelmezés területén - de nem lehet véletlen, hogy a szerző épp azzal válik egyedi véleményformálóvá: mindenhol és mindig ezt a névtelenségbe öltöztetett „nemlétezőséget" személyesíti meg közvetlen elbeszélői-tépelődői stílusával.

Hobsbawm történelemteóriája (igaz, sokak szemében az aktualizált, átformált mivoltában is egyfajta posztmarxista hagyatékot továbbgörgető tónusban) olyan időt, olyan korokat fog át, melyeket leginkább a mikrohistória követői tematizálnak időnként. Ami a „radikális hagyomány", a „vidéki hagyomány" és napjaink történelme keretébe befér - ebben pedig önálló fejezetekben (19-25.) a dzsessz születése és szétterjedése társada- lomtörténetileg általa korábban is feldolgozott - populáris zene tematikája különleges egysége a műnek. A dzsessz világa kiváltképp olyan, hogy az új irányzatok, a kezdők, a feltörekvők nemzedékei (az immár dicsfénnyel is övezett sztárok, Sidney Bechet, Count Basie, Duke Ellington, Billie Holiday mellett) mindig is névtelen senkik voltak, a blues, a swing vagy más tónusok és irányzatok kezdeményezői, de ekként éppen az idő ritmusának megfelelő új területek gyarmatosításában játszottak főszerepet. A zene „gyarmatai", korszakai, helyszínei egyúttal az idő ritmusát is hozzák, retrót és visszatérést, fölidézést és újraalkotást, revivalt és dekonstrukciót egyszerre. Az idők ritmusa, a ritmusok szólistái, a combók és bigbandek részesei korszakokat alkotnak, vénülnek vagy örökifjak maradnak: „A dzsessz eddig elképesztően erősnek mutatkozott a túlélésben és a megújulásban egy olyan társadalmi közegben, mely nem a dzsesszre született, és nem is érdemelte meg azt.../... de/ mi rossz van abban, ha az ember csak hallgat, és hagyja, hogy a jövő gondoskodjon magáról?" (404. old.)

Hobsbawm alapállása a kötet végső kihangzásában - az Amerikát gyarmatosító európai kultúrák terjedési kultuszát és a fogyasztóiság korszakos lázát is beszámítva - épp az, hogy a névtelen egyén (utóbb olykor nevesítve, mint a győztes katonák, térítő lelkészek, vagy épp a krumpli és kukorica termesztésének terjedési sebességét felgyorsító egyszerű szántóvető típusa esetében) gyakorta úgy járul hozzá korok és kultúrák korszakhatásaihoz, hogy maga sincs tisztában vele, csak alkotja, formálja mindazt, amit korának ritmusa, ciklusai, hömpölygő hatásai megkívánnak. De ennyiben is a történelem alkotó folyamatainak, a történelemformáló egyénnek tiszteletét kéri, kívánja meg, vagy dicsőíti ez a szerzői attitűd.

A hagyomány mintái és az önirónia

Történeti forrás-e a humor, a vicc, az ugratás, az ironikus-cikizős attitűd, a viselkedési minták és életvezetési szabályok normarendszerének merevségeivel vagy képtelenségeivel összefüggő nyelvi játékosság? Az, mégpedig meggyőző erővel és nyelvi gazdagsággal az, ha nem a lecsupaszított szót, a minimalizált jelentést, az akut vagy időleges értelmezést tekintjük, hanem épp ellenkezőleg, ezt nevezzük meg olyan alapnak, lényegi tüneménynek, melyre azután a lehetséges értelmezések épülhetnek.

3 Eric Hobsbawm: Hétköznapi hősök. Ellenállók, lázadók és a dzsessz. L'Harmattan - Eszmélet Alapítvány, Budapest, 2009, 432 oldal.

103