Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 10. szám - Tornai József: Apám
Tornai József Apám Nehezen tudom eldönteni: szeretetre méltó volt-e az apám vagy sem. Vadság, idegesség éppúgy jellemezte, mint a kedvesség, a családja iránti föltétien odaadás. Még egy tulajdonság vonzott hozzá és vívta ki csodálkozásomat: az állatok és a növények, virágok első rendű fontossága egész életében. Ez annál is inkább tetszett nekem, mert anyámban ezek az érzelmek csak eléggé átlagosan mutatkoztak meg. Némelykor arra gondoltam: mélységes Krisztus-imádata tette ilyen tartózkodóvá, hiszen a katolikus tanítás óvott minden világi dolog túlságos megbecsülésétől. Mindattól, ami elvonja az emberi lelket a Megváltótól, Istentől. Egy makacs pogány meg egy végletesen ájtatos apa-anya néha heves vitákat csiholó ellentétének tanúja voltam, míg fölnőttem. Apám az újságokon kívül alig olvasott valamit, könyvet biztosan nem, anyámnak viszont a Biblia állandó tanulmányozása, a szentek életének megismerése volt a mindene. Ő soha nem hiányozhatott a vasár- és ünnepnapi misékről. Apám megtette, hogy inkább a házunk előtti virágoskertet gondozta e helyett, vagy a szilva- és kajszibarackfákat, a szőlőt metszette. Azt nem mondhatom, hogy nem volt templomba járó ember. Elment ő is, hogy a papot meghallgassa. De szent éneket soha nem hallottam tőle, annál több gúnyos megjegyzést arra, amit a falunkbeli plébános prédikált. Mindig hűtötte anyám lelkesedését, sokszor megkérdezte tőle: „Te elhiszed ezeket a hazugságokat? Az a mienk, amit megeszünk, megiszunk, ezt tanuld meg végre!" Anyám ilyenkor sírva válaszolt: „Jaj, jaj, Gyula, elkárhozol! Könyörögj bocsánatért az Úrhoz!" Apám tehát megátalkodott „pogány" volt, anyám meg, a ház urának szavai szerint, „szent asszony". Nem férhettek össze. Szenvedniük kellett egymás mellett, ahogy nekünk is, a két bátyámmal meg a nővéremmel, ha veszekedéssé fajultak a vitáik. Ilyenkor igyekeztünk eltűnni a házból, a testvéreim a szomszédba, barátokhoz menekültek, én ki a határba, az erdőkbe, a vadvizek mellé, gyakran az évek során összegyűlt fiúbanda vezéreként. Apámnak még az is ellenére volt, ahogy anyám engem, mint a legkisebbet, a kedvencét, elhalmozott a gyöngédségével. Ez nem annyit jelentett, hogy ő nem dédelgetett; sőt büszke volt rám. Valamit megsejtett bennem, ami, úgy látszik, a többiekben nem volt meg. Ennek ellenére sok mindenért haragudott. Ő, mint volt huszár, még nyugdíjas vasutasként is szeretett iszogatni, mulatni, „danolni". Nagy fájdalmat okozott neki, hogy ebbe sem anyámat, sem engem nem tudott 8
