Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 10. szám - Tornai József: Apám

bevonni. Többnyire egyedül emelgette a kadarkás poharat, ahogy hangsúlyozni szokta, „egy-egy nyeletet az ember nyugodtan leereszthet a torkán, ettől még senki sem került a pokolra". A nóták közt persze aligha fordult elő igazi népdal, pedig hallhatott ilyeneket otthon, a szülőfalujában, Devecserben. A „katonáék- nál" tanult műdalokat vagy a rádióból, vagy honnan ráragadt operettdalokat, sőt néha még ócska pesti kuplékat is elfújt egymás után keserves egymagában. Húsvétkor, karácsonykor, pünkösdkor még a közeli szomszédban lakó Gazsi cigánnyal is húzatta magának. Szerette a hálás, szolgálatkész Gazsit. Mind a ketten jól jártak: a tehetséges muzsikus is megkapta, ami neki járt, apámnak se kellett teljesen egyedül szomorkodnia.

Anyámnak persze éppen elege volt az ilyen ebéd előtti mulatozásból. Apám ilyenkor „fölöntött a garatra", a terített asztalt aztán mindenestől lerántotta a földre. Hogy szerethettem volna az ilyen ünnepeket? Hogy is felejthettem volna el azt az újévet, amelyre csak a legnagyobb, szinte gyógyíthatatlan fájdalommal emlékezhetek vissza? Azon a téli napon az úgynevezett Táblás-hegyre mentünk síkirándulásra. A Táblás-hegy - a legnagyobb homokdomb Haraszti környékén - pontosan délre van tőlünk. Tíz-tizenketten indultunk a szikrázó hidegben. Negyven-ötven perc eszeveszett, káprázó roham után előttünk állt a „hegy". A lapos, havas síkságból belenyilallt csodálkozó, diadalmas szemünkbe. S még volt annyi erőnk, hogy fölkanyarogjunk ferdén, csigavonalban, itt-ott a botjainkkal segítve magunkon, a tetejére. Onnan néztünk föl a Napra, onnan a tiszta, fehér tájból hosszú sávokban kifeketéllő erdőkre. A Táblás-hegy aljában is volt egy nagy akácos; szálfák, csupasz fekete törzsek közé siklottunk le, mintha hazaérkeztünk volna. Leraktuk a cókmókunkat, a fölösleges holmit, ennivalós tarisznyát.

Siklottunk, ugrattunk, leszúrt botokat kerülgettünk délig.

Akkor le a selymes havú erdő védelmébe. Nagy tüzet raktunk, hogy minél előbb megehessük a szalonnát. Észre se vettük, hogy a szokottnál is hidegebb a levegő, a nap délutánba hajlik, majd szürkülni kezd. Tudtam, egykettőre ránk zúdul az alkony.

Rögtön indulnunk kell vissza, ha nem akarunk eltévedni! - kiáltottam a többieknek. Mire lecsúsztunk a lapályra, a még mélyebb vadvizek felől már köd hömpölygött. Lassan húzgáltuk a léceinket, toltuk a botjainkat. Fáradtak voltunk mindnyájan. Földerengett az első kis akácliget: jó irányban haladtunk. Laza sorban végül hazaérkeztünk. A Széchenyi utca sarkán már láttam a házunkat a ködben. Osszeszorult a szívem. Tárva-nyitva ajtó-ablak. Kérdem anyám, mi történt: „Apád összetört mindent, még a varrógépet is." Nővérem hozzám simult. A konyhában ott ült apám a bora fölött. Már sajnálta, amit részeg dühében művelt.

És mégis föl kell tennem magamnak a kérdést: milyen ember volt az apám? És már a válasz előtt önvádszerűen érzem annak az igazságtalanságnak a súlyát, hogy milyen ritkán írtam róla, s amit elmondtam, milyen igen-igen kevés. Mert más is volt ő. Mikor nagybátyámék nem fogadták be, bár nem volt gyerekük, árván maradt unokabátyámat, ő azt mondta: „Ahol hatan jóllaknak, a hetediknek is jut kenyér." A közös hadseregben egyszer igazságtalanul kikötésre ítélték. Apám két kézre fogta a csatos nyeregtartó szíjat, ráordított a szakaszvezetőjére: „Három lépést hátra, vagy rögtön szétloccsantom a fejit!" És megtörtént az a

9