Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 9. szám - Kabdebó Lóránt: Kései igazságtétel

mely megoldásnak volna nevezhető. Bizonyos, hogy az irodalom válságos állapotából nem a kritika, hanem az alkotások szövege fogja megmutatni a megoldások és kibontakozás útját. A kritika első kötelessége mindig is a problémák lehető legvilágosabb megfogalmazása volt, akár egyes írók művén belül, akár az irodalom egészére vonatkozólag." Sőt, még ironikusan hozzá is teszi: „Ámde a Perritől lezárt vitában határozottan érezhető némi tanácstalanság, ki nem mondott kételkedés abban, hogy a feltett kérdésre hamarosan válasz is adható lesz."

Mennyire más kép tárul elénk ebből a leírásból, mint ami a hazai „direktívák" kezdődő korában egyre inkább szokásos lett.

És még egy megjegyzés: Szauder József a tudós filológus és Szauder József az életet élvezni akaró művelt társasági ember összekapcsolódását mutatja fel számunkra a kötet egyik korai tanulmánya: Faludi Ferenc és Itália. Felsorolja, hányán vették kezükbe a pár évét Rómában töltő jezsuita Faludi jegyzetfüzetét, és tették le, legyintve: a korabeli Róma nem érdekelte a költőt és magas rangú szerzetest. Mire ő elkezdi kibontani és értelmezni a különböző, a lapok verzóira lejegyzett szövegeket. És bizony Goldoni jó ismerőjét, a mostanában egyre inkább értékelt Caravaggiót elsőként a magyarok közül megemlegető művelt költőt és a körötte megelevenedő római életet varázsolja elénk Szauder József. Nem nagyot akarással, dicsekvő beszámolással, sőt, szerényen helyére téve a maga elgyönyörködő érdeklődését is. Közben büszkén arra, hogy a jeles magyar író és költő mi mindent össze tudott kapcsolni a maga módján a magyar kultúrával:

„Faludinak minden egykorú vagy közel egykorú itáliai jelenségre, művelődési, irodalmi, képző- művészeti irányra és műre vonatkozó jegyzetét végigtárgyaltuk. Az anyag természeténél fogva több feltevésünk van, mint biztos eredményünk. Ez utóbbiak - a Goldoni-drámákra, az improvizációra a commedia dell'artéra, a Caravaggióra és egynémely személyes élményére vonatkozók - ha nem is elsőrendű irodalomtörténeti fontosságúak, nem is hanyagolhatok el: ezeknek köszönhetjük, ha az író alakja és műveltsége, közvetlenebb élményi világa az eddigi képeknél gazdagabb s árnyaltabb portréban tűnik föl előttünk."

A filológus és a művészeti emlékeket kultúrtörténeti környezetükben élvező csodálatos esszéista - hangoztatom. Micsoda kultúrtörténeti megfigyeléssel teljes írói remekléssel indítja például Goldoni-tanulmányát! Magam is ekként döbbentem rá az idő pusztítására, mikor először láttam meg Velencét:

„Goldoni és Velence elválaszthatatlan egymástól. De Goldoni a XVIII. századdal egyidős, és az ő korára már megfakidtak a reneszánsz ragyogó színei: a tömör arany mozdulatlan fényét felváltotta a korhadásra jellemző lumineszkálás, a görögtüzes alkonyat, az ezüstfényekkel felsejlő fény-árny játék. Ami egykor hatalmas volt, rendíthetetlennek látszott, most az enyészet különös illatát árasztja magából. Dürerben örök nosztalgia ébredt - még elutazása előtt a város duzzadó szépsége után -, Goethe már midandóságának volt a tanúja: Alávetve az időnek, elmúlik, mint minden, aminek látható léte van. De egyúttal a körötte zajló élet igaz szépségét is a legnagyobb német utazó fogta fel egyetlen mondatban: »Mindaz, ami itt körülvesz, az összefogott emberi erő nagy, tiszteletre méltó műve, nem egy uralkodó, hanem egy nép pompás monumentuma«. Goldoni, Velence utolsó nagy művésze erre a népre épített."

Hasonló nagyszerű művészeti és kultúrtörténeti leírásai Prágát, Rómát, Csehországot és Itáliát mutatják be. Útmutatásaikat követve ismertem meg az európai művészet meghatározó tájait. Ezek gyűjteményét is mielőbb meg kellene jelentetni! Hadd induljanak ihletükre újabb és újabb nemzedékek megismerni a világ „látható létét".

79