Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 9. szám - Marton László: A madárlátta ezredes

Hát, amint megy-mendegél Világszép Szvetlána dialektikusán újraértelmezett szabadsága felé, egyszerre csak odaér egy ezer öl széles holdbéli folyóhoz. A folyó partján repülőgép-anyahajó van kikötve, anyahajó mellett ott kuporog Berija elvtárs. Állkapcsával felduzzasztja a vizet, nyelve hegyével vízilovat és krokodilt fog, beszippantja, és már majszolja is!

Ha ez itt a halottak országa, akkor jó volna tisztázni, hogy Berija elvtárs meg- halt-e már, vagy csak halottnak tetteti magát!

Kérdi tőle Polkovnyik ezredes kellő tisztelettel: „Az elvtárs tényleg meghalt, vagy csak tetteti magát?" Berija elvtárs feláll, előveszi a benzinmotoros láncfűrészét, és így szól: „A rózsabimbó tetteti a csupasz vadrózsaág halálát. A kinyílt vadrózsa tetteti a rózsabimbó halálát. A csipkebogyó tetteti a vadrózsa halálát. Átviszlek a túlsó partra, de a bal lábad itt marad!" Azzal fogja a láncfűrészt, és siuuuú-siüüüű, levágja Polkovnyik ezredes bal lábát. És hogy ne végezzen félmunkát, utána, siuuuú-siüüüű, levágja a jobb lábát is. Utasát anyahajóba belöki, túlparton kilöki, ott aztán sorsára hagyja. „Mehetsz, amerre látsz!"

Búslakodik Polkovnyik elvtárs, sajnálja a két lábát, siratja, hogy ezek nélkül nem mehet sehová, és gyászolja, hogy nem is lát semerre, mert azt elfelejtettem mondani az imént, hogy a túlbuzgó Berija elvtárs Polkovnyik ezredesnek, siuuuú-siüüüű, valamiképpen a még meglevő fél szemét is kivájta. Hogy ez a bal szeme volt-e vagy a jobb, azt már a ti ítélőerőtökre bízom.

*

Ha most azt hiszitek, hogy itt a vége a mesének, akkor alaposan melléfogtatok, mert a java még csak most következik. Igaz ugyan, hogy Polkovnyik ezredes nem tudja rágni a körmét, mert nincsenek körmei, és nem tudja dörzsölni az orrát, mert nincs meg az orra, és nem tudja vakarni a fülét, mert nincs mit és nincs mivel, sőt a kisujját sem tudja mozdítani, mert kisujja sincs; no de lassan járj, tovább érsz! Amint Polkovnyik ezredes, vagy ami megmaradt belőle, javában lábatlankodik és szemtelenkedik, egyszerre csak surrogást, motoszkálást hall. Előbújik egy holdbéli kő alól a kis, tarka kígyó, és egy holdbéli fűcsomó mögül a kis foltos ürge, akiknek ő a nagy magyar pusztaságban megkímélte az életét.

„Nem hagyhatjuk itt Polkovnyik ezredest - mondják egymásnak -, mert szétmarcangolják a holdbéli hangyák!"

„Nosza, gurítsuk el a Bőrzacskók Völgyébe!" - teszik hozzá.

„Igen ám, de ahhoz, hogy odáig elguríthassuk, őt magát is bőrzacskóba kell varrnunk!" - töprengenek tovább. - „No és honnan vesszük hozzá a bőrt? Kicsik és gyengék vagyunk mi ahhoz!"

Tanakodnak, tűnődnek, törik a fejüket. Végül a kis, tarka kígyó nagyot sóhajt, és így szól: „Egy életem, egy halálom, kibújok a bőrömből!" Úgy is tesz, ahogy mondta: önfeláldozóan kibújik a bőréből.

Ezt látva, a kis, foltos ürge még nagyobbat sóhajt, és így szól: „Nekem is egy életem, egy halálom, én is kibújok a bőrömből!" Úgy is tesz, ahogy mondta: egy kicsit még a kígyónál is önfeláldozóbban kibújik a bőréből. Ürgebőrt kígyóbőrrel összeillesztenek. Öltenek, varrnak, szegnek, steppelnek, stoppolnak. Hát, végül

29