Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 9. szám - Marton László: A madárlátta ezredes

letartóztatottja: „Át akarok menni rajtad!" Mire a betonajtó: „Átengedlek, ha megmondod, ki vagyok!" Polkovnyik ezredes töri a fejét erősen, aztán látja ám, hogy a betonajtóból gyökerek lógnak ki, és az egész valahogy röhejes. Örömkönnyek hullanak a szeméből, és így szól: „Te vagy az Empiriokriticizmus, akit Lenin nevetségessé tett, amikor feltárta burzsoá gyökereidet!" A betonajtó pedig így szól: „Nem, én az Egzisztencializmus vagyok, de a létezésbe való bele- vetettségből az következik, hogy most az egyszer átmehetsz. Csak azt az egyet ne feledd, hogy rajtam keresztül nincs visszaút!"

*

Ha most azt hiszitek, hogy Polkovnyik ezredes útjában ezek után már nem áll több akadály, akkor keservesen csalódni fogtok. Mert amint megy-mendegél Világszép Szvetlána rabsága felé, hát egyszerre csak odaér egy tíz öl széles holdbéli folyóhoz. A folyó partján csónak van kikötve, csónak mellett ott kuporog Jagoda elvtárs. Ajkaival összeszorítja a vizet, bajszával kárászt és keszeget fog, beszivornyázza, és már majszolja is!

Ha ez itt a halottak országa, akkor jó volna tisztázni, hogy Jagoda elvtárs meg- halt-e már!

Kérdi tőle Polkovnyik ezredes, kellő tisztelettel: „Az elvtárs, ugye, már nincs az élők sorában?" Jagoda elvtárs feláll, előveszi a bicskáját és így szól: „Itt én kérdezek, és még én sem kérdezek. Átviszlek a túlsó partra, de a bal füled itt marad!" Azzal fogja a bicskát, és nyissz-nyessz, levágja Polkovnyik ezredes bal fülét. És hogy ne végezzen félmunkát, utána, nyissz-nyessz, levágja a jobb fülét is. Utasát csónakba belöki, túlparton kilöki, ott aztán sorsára hagyja. „Mehetsz, amerre látsz!"

Búslakodik Polkovnyik ezredes, sajnálja a bal fülét, siratja a jobb fülét, és gyászolja az orrát, mert azt elfelejtettem mondani az imént, hogy a túlbuzgó Jagoda elvtárs Polkovnyik ezredesnek, nyissz-nyessz, valamiképpen az orrát is levágta.

Hát, amint megy-mendegél Világszép Szvetlána felismert szükségszerűsége felé, egyszerre csak odaér egy száz öl széles holdbéli folyóhoz. A folyó partján bárka van kikötve, bárka mellett ott kuporog Jezsov elvtárs. Fogsorával szűri a vizet, szakállával homárt és langusztát fog, beszürcsöli, és már majszolja is!

Ha ez itt a halottak országa, akkor jó volna tisztázni, hogy Jezsov elvtárs meghalt-e már!

Kérdi tőle Polkovnyik ezredes, kellő tisztelettel: „Az elvtárs, ugye, már nincs az élők sorában?" Jezsov elvtárs feláll, előveszi a baltáját, és így szól: „Itt én kérdezek, és még én sem kérdezek. Átviszlek a túlsó partra, de a bal kezed itt marad!" Azzal fogja a baltát, és riccs-reccs, levágja Polkovnyik ezredes bal kezét. És hogy ne végezzen félmunkát, utána, riccs-reccs, levágja a jobb kezét is. Utasát bárkába belöki, túlparton kilöki, ott aztán sorsára hagyja. „Mehetsz, amerre látsz!"

Búslakodik Polkovnyik elvtárs, sajnálja a bal kezét, siratja a jobb kezét, és gyászolja a fél szemét, mert azt elfelejtettem mondani az imént, hogy a túlbuzgó Jezsov elvtárs Polkovnyik ezredesnek, riccs-reccs, valamiképpen a fél szemét is kiszúrta. Hogy ez a jobb szeme volt-e vagy a bal, azt már a ti képzelőerőtökre bízom.

28