Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 9. szám - Lengyel András: Egy ünneplendő nyolcvanéves
túlmutatnak, s a szerkesztő fölkészülésének megvilágító erejű dokumentumaiként is értelmezhetők. 6 Tevékenységének leginkább előtérben lévő, „legismertebb" aspektusa a szerkesztői tevékenység. Úgy is látszódhat kívülről, hogy voltaképpen addigi élete e szerepre való fölkészülés volt. Annyi bizonyos, már pályakezdő oktatóként, 1958 körül bekapcsolódott a Tiszatáj munkájába, s szerepe az évek során egyre nagyobb lett a szerkesztőségben. Az 1960-as évek második felében már informális, majd formális rovatvezetői feladatokat is ellátott. Az évtized végén pedig már a névleges, s inkább csak politikai ellenőr szerepet betöltő főszerkesztő helyett is ő (s a nála alkatilag akkurátusabb s hangosabb Kovács Sándor Iván) végezte a tényleges szerkesztői munkát. Valamivel később pedig az ambiciózus KSI budapesti kinevezése (1971), azt kell mondanunk, törvényszerűen, már őt hozta „helyzetbe". A főszerkesztő ugyan még Havasi Zoltán lett, a szegedi egyetemi könyvtár pártkörök bizalmát is élvező igazgatója, de Havasi nyitott és nagyvonalú főnök volt, aki többé-kevésbé tisztában volt kompetenciája határaival, s a lapot teljesen ráhagyta az új főszerkesztő-helyettesre, Iliára. (Legföljebb, becsületére legyen mondva, a „balhék" visszaverésekor volt aktív, amikor a lapot - s a szerkesztést ténylegesen végző helyettesét - kellett megvédenie. A legnevezetesebb ilyen eset a Ratkó József elhíresedett verse, A törvénytelen halottaim körül kirobbant „ügy" volt, amely persze már sok mindent előlegezett a későbbi irodalomirányítási gyakorlatból, s előrevetítette Ilia végzetét is.) Addig azonban volt a Tiszatájnak néhány igazán jó éve, s ezek az évek már mindenképpen Ilia nevéhez köthetők. 1972-től névlegesen is a lap első számú irányítója, főszerkesztő lett. Nevével a lap ugyan csak 1975 februárjáig jelent meg, de ez a pár év elegendő volt ahhoz, hogy a Tiszatáj a magyar irodalom történetének egyik korszakjelző, fontos folyóirata legyen, olyan lap, amelynek presztízse máig rásugárzik e lapnévre. A Tiszatájnak ezek az „iliás" évei, sajnos, elbeszélhetők az úgynevezett III/III-as ügyosztály irattermése alapján is, mint a szellemi élet s az „állambiztonsági" szervek egyoldalú harca. Bizonyos, hogy ez az aspektusa a laptörténetnek nem lényegtelen - indokolt az iránta tanúsított olvasói s kutatói érdeklődés. De, e történet minden tanulsága ellenére, egy ilyen szempontú megközelítés éppen az igazán fontosat, a magyar irodalmi kultúra megújulásának természetét hagyja homályban. S elmossa a kulturális élet önszerveződésének azt a folyamatát, amelyben Ilia meghatározó szerepet játszott. Úgy is, hogy elindított bizonyos fejleményeket, realizált bizonyos lehetőségeket, s úgy is, hogy a szerkesztésből való „kiszorítása" megtörte és deformálta a már megindult kedvező folyamatokat. Eredményei és hiánya (szerkesztői lehetőségeinek elorzása) egyaránt kultúraalakítók voltak. Az Ilia-féle Tiszatáj pontos bemérése s megkülönböztetése mindattól, ami egyszerre volt az ő törekvéseinek folytatása és leegyszerűsítő eltorzítása, bonyolult s érzékeny történet: monográfiáért kiált. (A Gyuris György-féle Tiszatáj-monográfia ezt a problémakört még csak nem is karcolja, sőt inkább elmaszatolja.) Röviden 10
