Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 9. szám - Lengyel András: Egy ünneplendő nyolcvanéves

jellemezni pedig végképp kockázatos. A nehézség nem utolsósorban abból fakad, hogy a lapot mind a III/III-as ügyosztály elemzői, mind a résztvevők egy jelentős része a népi írói mozgalom történetének részeként értelmezi. (Jellemző módon, az állambiztonsági iratokban az „ügy" Subások fedőnéven szerepel.) S ez nem is teljesen alaptalan - Ilia Mihály személyes preferenciái felől nézve sem. A lapban sok minden van, ami tematikában, értékválasztásban, de a szerzők személyében is a népiekhez kapcsolja a Tiszafáját. Úgy is lehet interpretálni tehát a lapot, hogy a népi írói mozgalom kései szakaszának reprezentatív folyóirata, a „mi" lapunk, ahogy egyes utónépi szerzők emlegették. Valójában azonban a Tiszatáj határ- helyzetben, s egy nagy kulturális átrendeződés körülményei között jelent meg. A népi írók nagy nemzedéke gyakorlatilag már kihalt vagy elhallgatott, a történeti múlt része lett. (Veres Péternek például már tematikus emlékszámot kellett szentelni, Németh Lászlónak csak régebbi - igaz, addig kiadatlan - írásait kellett s lehetett csak közölni stb.) A „nagy öregek" közül szellemi ereje teljében voltaképpen csak Illyés Gyula maradt talpon. (Az az Illyés, akinek mindig nagyon jó „antennái" voltak a változások érzékeléséhez.) S a változások nagyok voltak, a parasztság mint osztály például gyakorlatilag eltűnt vagy fölszívódott a városi tömegekben. A népiek helyzetérzékeléséből pedig egyre jobban eltűnt az eleven szociális érzékenység, s a „népiből" egyre inkább „nemzeti" szempont lett. Nem teljesen indokolatlanul, hiszen az ország határain kívül, igen nehéz helyzetben nagy magyar kisebbségek sorsa jelezte az emberi méltóság elvének gyakorlati sárba tiprását. Bizonyos szempontok és érdekek pedig a hivatalos politikában egyáltalán nem, vagy csak rejtve, félszívvel voltak képviselve. A magyar kultúra bizonyos megtört folyamatainak helyreállítása tehát égetően aktuális volt, de ez a helyreállítás, a megszakadt szerves folyamatok újraélesztése nem történhetett mechanikusan. Részben azért, mert egy ilyesféle „restaurációt" a hivatalos - „első" - nyilvánosság eleve lehetetlenné tett, részben pedig azért, mert az új helyzetre adekvát válaszokat kellett találni. Az átalakuló, utónépivé váló törekvések korrekciós modernizációja, vagy a modernizálódás alternatívájaként az intellektuális eljelentéktelenedés, valóságos válaszút volt. így vagy úgy, de a szellemi életnek döntenie kellett.

Ilia, szerkesztőként, a modernizálódás mellett döntött. Hogy ez mennyire volt részéről tudatos döntés, s mennyire ösztönös, amelyet személyes tisztessége és kvalitásérzéke vezetett, nem tudnám megmondani. Azt gyanítom, ez is, az is vezette szerkesztői választásaiban, laptervei megalkotásában. Helyzetét két körülmény nehezítette. A politikai korlátok, amelyek sok minden elől elzárták a kibeszélés lehetőségét, s a magyar irodalom nagyon heterogén, kvalitásokban és törekvésekben egyaránt „vegyes" személyi állománya. Szerkesztőként azonban azt csinálta, amit a megújulás reményében egyedül lehetett. Egyrészt helyreállítani próbált bizonyos folyamatokat, a nagy, de megtört életművek középpontba állításával (pl. a dráma- és esszéíró Németh László fontos szövegeinek közlésével, vagy bizonyos „népiségtörténeti" tematika érvényesítésével). Másrészt, fölismerve a magyar kultúra és irodalom eredendő egységének, összetartozásának tényét, beemelte a magyarországi nyilvánosságba az ország határain kívül élő magyar kisebbségek irodalmát és kultúráját. Egyeseket, mindenekelőtt a romániai magyar11