Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 9. szám - Lengyel András: Egy ünneplendő nyolcvanéves

Lengyel András

Egy ünneplendő nyolcvanéves

Arcképvázlat Ilia Mihályról

1

Ilia Mihály nyolcvanéves. Szeptember 29-én, Mihály-napkor tölti be a nyolcvanat - s most, szembesülve ezzel az évfordulóval, konstatálnom kell: bizony, immár magam is évtizedek óta „ismerem". 1971 őszén ismerkedtünk meg. Én még csak 21 éves voltam, magyar-történelem szakos hallgató (épphogy elkezdtem harmadik évemet), ő hozzám képest már komoly ember: tanár (akkor éppen egyetemi adjunktus) és szerkesztő, de voltaképpen még maga is fiatalember: mindössze 37 éves. Azóta persze sok víz lefolyt a Tiszán, nemcsak ő lett a magyar szellemi élet egyik „nagy öregje", de magam is kiöregedtem „boldogult úrfikorom" előnyeiből. Vagy úgy is mondhatnám, szép lassan összeöregedtünk, fölszámoltuk a kezdeti generációs különbséget.

Barátságunk tartós haszonélvezőjeként most mindenesetre nem bújhatok ki a megtisztelő, de nehéz feladat alól, amely elé a szerkesztői fölkérés állít - magam is úgy vélem, hogy írnom kell róla. De amennyire „természetes" ez a feladat számomra, annyira megoldhatatlan is. Mert ami lehetővé teszi az írást, az teszi nehézzé is: a közelség. S a közelség megcsal, arra csábít, hogy élve a lehetőséggel, személyes legyek és anekdotázó, idézzem az emlékeket. Ám ha valaki, akkor éppen én ismerem e megoldás súlyos hátrányait, a fecsegés kontraproduktivitását, amely minden ilyen alkalommal megkísért bennünket. E megszólalási mód ugyanis, bármily kézenfekvő is, igazában visszatetsző: az ünnepelt ürügyén a megszólaló óhatatlanul saját magáról beszél, önmagát állítja középpontba. Pedig az igazi feladat éppen az volna, hogy az embert, akit névről, alkalmi érintkezésekből igen sokan „ismernek", de akinek érzékeny, rejtőzködő énjét a maga vállalta feladatok teljesítése oly sikeresen eltakarja, valamennyire megmutassuk. S nem csak pszichológiai vonatkozásban, hanem - mondjuk így - funkcionálisan. Azt érzékeltetve, hogy ez az érzékenység, amely részben születési adottság, részben a folyamatos működtetés eredménye: az adottság megtartója és csiszolója, a magyar kultúra kontextusában milyen folyamatokat erősített, mi mindennek volt bábája és előmozdítója, s ez az életfogytig vállalt szerep miképpen módosította a súlyos ellentmondások és torzulások uralta magyar kultúrát.

Mert szerepe, immár nem lehet tagadni, csak elhallgatni: történeti szerep.

3