Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 9. szám - Lengyel András: Egy ünneplendő nyolcvanéves
2 A szerepnek, amelyet Ilia Mihály betöltött, s részben még ma, öregen s betegeskedve is betölt, három összetartozó, de mégis jól megkülönböztethető aspektusa van. Az egyik a „hétköznapi" ember, az, akivel a személyes érintkezés során találkozunk, s akit csak az különböztet meg másoktól, hogy - leegyszerűsítve, de a lényeget illetően mégis pontosan fogalmazva - „jobb", segítőkészebb ember, mint amit másoktól tapasztalni szoktunk. A második aspektus a tanáré, aki egész eddigi „felnőtt" életében mindig a szó legjobb értelmében vett tanár volt, s aki nyugdíjasként sem tagadja meg soha önmagát. A nagy nevelők egyike - „nem középiskolás fokon". A harmadik aspektus, amely a legszélesebb körben ismertté tette nevét, a szerkesztőé, akinek pályáját megtörték, aki intézményesen csak kevés időt kapott, de aki a maga szerény lehetőségei között, nagy levélíróként voltaképpen „bukása" (1975) óta is „szerkesztette" a magyar szellemi élet új s újabb mozgásait. Fölfigyelt arra, amire fontos volt fölfigyelnie, összehozta azt, aminek egymás mellé kellett kerülnie, s közvetített. Egymaga, egyszemélyes intézményként, szembeszállt a kulturális élet bénító és torzító atomizáltságával. 3 Tápén, az „ősiségbe rekedt", ma már régóta Szegedhez tartozó, gyékényszövéséről híres kis faluban született, 1934. szeptember 29-én. Az életrajznak ez a faktuma sokszorosan meghatározó volt. Meghatározta személyiségét, s nemcsak a falu kultúrája, a szülői ház légköre, de az időpont is. Még akkor született, amikor paraszti sorba születni a legsúlyosabb hátrányok egyike volt, de a falu Szegedhez, az egyetemi városhoz való közelsége, a születés időpontjának a nagy társadalmi mobilitás megindulásához, az 1945-höz való közelsége egyszerre biztosította számára a nehéz, de fő vonásaiban patriarchális világba való belegyöke- rezettséget, egyféle jótékony alapszocializációt, s az „alulról" való szociokulturá- lis fölzárkózás lehetőségét. A „lentiekhez", az alávetettekhez való mély érzelmi kötődés, azt hiszem, mindig is megmaradt benne: ő szülőfaluja fia volt s maradt, de sem a szűkösség horizontja, sem az e szűkösséget „romantikusan" glorifikáló, a parasztembert saját céljaira kihasználó „úri" porhintés nem béklyózta. Élt a világ, a kultúra dolgai iránt korán fölébredő érdeklődése felhajtóerejével: tanult. Iskolázott ember lett. Élt az intézményes képzés, a jó gimnáziumi, majd egyetemi tanárai által fölkínált lehetőségekkel, de amennyire, alkatát ismerve, e korai évekre visszakövetkeztetni lehet, már ekkor is nagy öntanuló volt. Többet és szélesebb körből válogatva olvasott, mint amit tanulmányai előírtak. S ez a kísérletező, tapogatódzó világfölfedezés rászoktatta a nyitottságra és az önálló tájékozódásra. Realizmusa, paraszti ősei e legnagyobb intellektuális adománya, párosulva az emberi szolidaritás nagy megosztottságokon átívelő, mélyen internalizált élményével, személyisége és tájékozódása olyan szilárd bázisát teremtette meg, amelyre egész további életében építhetett. Gimnáziumi és egyetemi tanulmányai a történeti (s nem kronológiai) értelemben vett „ötvenes évekre" esett (1957-ben szerezte meg diplomáját). Ez az 4
