Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Gerőcs Péter: A névtelen diagnoszta

zon, s végül kiválasszon egy tetszőleges pillanatot, amely a figura egy vagy több jellegzetességét viseli magán.

Az alany tehát magyaráz, kendővel a nyakán. Homloka ráncolódik, vastag szemöldökét felvonja, mint aki kijelentésével is kérdez, majd pedig válaszra vár, noha beszédének karakterére inkább az élesség, a súlyos kijelentések letétele jellemző, ezzel egyidejűleg az ötletszülés, az a fajta találékonyság, amely minden pillanatban saját erudíciójának roppant súlyát győzi le.

Kérdő tekintetéből kíméletlen és szikár észjárás következtethető, tanítójelle- gű pedantéria, a kulturális emlékezet belsővé tétele, de könnyed kézmozdulatával egyszersmind légiessé és elevenné is teszi a súlyos terhet, a holt tudást. Gesztikulációja beszédével rokon, önszavait vezényli. Ez nem teatralitás, hanem az állandó küzdelem tornája. A nyelvi rönkbe faragott neologizmusok.

Kommentárjaival jelzi az alakzatok és figurák rímeltetésének lehetőségét, amely elsősorban fogalmi művelet, és nem csupán hasonlítást, hanem „egy az egyben" felcserélést is jelent. Tekintetének járását inkább a válogatás, a térbeli és időbeli távolságokat ugrásszerűen befogni képes gyors mozgás jellemzi.

Nem helytelen vele kapcsolatban a szemlélő és a szemlélt tárgyi világ pozícióinak felcseréléséről beszélni, hiszen szavai a képiesített tárgyak felsorolását tartalmazzák, sőt, a múlt pillanatai között tátongó réseket fantáziájának erőfeszítésével kitöltött fikciós térbe maga is beköltözik, s az eleinte lassan, majd egyre jobban nekiiramodó cselekményfolyamnak követőjévé válik. Nem kerül ki az ellenőrzése alól, de folyamatosan utána kell erednie önnön teremtményeinek, s ezt csak a téridőben való „teleportálással" képes megtenni, miközben sorra mutatja fel a történeti szegmensek lehetséges összefüggéseit. Olyan összefüggéseket, amelyeknek gyakorta az ellenkezője is igaz.

Észjárása nem zenei, hanem képi. Azok a nagy gondolkodók, akik saját személyes sorsuk terhét próbálják levetni magukról, rátekintésükkel eldologiasítják a tragédiákat. A mi alanyunk éppen fordítva van ezzel: tekintetével személyességet tud kölcsönözni az élettelen tárgynak vagy a holt testnek. A legpontosabb, ha alkotóerejének nem történeti jelleget tulajdonítunk, hanem mesei beszédet. Mitologémák elvarratlan szálait csippenti két ujja közé, és húzza ki az élettelen anyag tömör testéből. A szál, ahogy ráfúj, sűrű szövetté bomlik.

A mi emberünk nem preparál, hanem konfabulál; vegyít és kiegészít. Csakis a lehetséges tárgykörében mozog. Tudása nem ákombákomok hieroglifája és a legkevésbé sem zsúfolt, elfeledett éléskamra lezárt traktusa vagy felesleges kincsek tára, hanem egy város, amely él, zajlik, mint az idő. Tudása arra van, hogy a lehetségesei lelje meg mindenben, amire csak rátalál, a valószerű pedig csak a mindent tudás szelíd akarásával megközelíthető. így válik mesei beszéde fogvicsorogtató, véresen röhejes, nevetséges és őrülten tragikus hőskölteménnyé.

Igaz, nem festményről beszélek, hanem fényképről, de pontosítanom kell: a fénykép valós méretű, vagyis hatalmasra nagyított, de egyes részleteit olaj festékkel dolgozták át. Még az sem teljesen kizárt, hogy az átdolgozás elkövetője én magam voltam. A figura mögötti térben völgyek és hegyek látszanak, így a tér alkalmat ad arra, hogy a közelebbi és távolabbi dolgok elkülönüljenek.

206