Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 7-8. szám - Gerőcs Péter: A névtelen diagnoszta
A háttér múlt századok egymásra festett, egymáson átütő tablóképrészleteit mutatja. Németalföldi tájfestők stílusában Passau és Linz korabeli város-jelenetei, Hieronymus Bosch-t idéző narratív mozzanatok, melyekben egy holokauszttör- ténet rajzolódik ki magyar kisváros díszletelemei között, s mindennek a visszája, a nevetséges fordítottja, a játékos átrajzolása, mely nem az átdolgozó kéz uralmát hivatott kifejezni, hanem a történetek szabadságát, a „minden egyszerre lehetséges" demokratizmusát, ami mégis egyetlen mesebeli univerzummá egységesül. Az ember háta mögött, félközvetlen közelségben, kisebb majális. Háttal ülő alakok kisebb közösségeket alkotnak, középen egy nagyobb körben többen is ülnek, és egymás szavába vágva beszélgetnek, mulatnak, zsörtölődnek. A portré helyzetét értelmezhetem úgy is, hogy az alanyunk ebben a félközvetlen közelségben, vagy ha tetszik: még belátható távolságban helyezkedik el a többiekhez képest, és éppen beszél valakihez. Hozzájuk tartozik, de elkülönül. Nem a kép készítőjéhez beszél, vele nem foglalkozik. Gesztusai szeretetteljesek, és egy egészen kicsit leereszkedőek, de erről tudomása van, és a gesztusgyakorlást nem féken tartja, hanem együttérzésbe oltja; együttérző sürgetésbe. A címzett valószínűleg csak fiatalabb, s így kevésbé tapasztalt. Neki mesél vagy mesélve magyaráz, talán éppen példákon keresztül. Történelmi példákon keresztül. Szemléltet. Az egyik kezével, amely nem a magyarázatot dirigálja, hányavetin hátrabök, s a kinyújtott mutatóujj éppen egy távoli város jelenetének közepét érinti meg, mintha ez volna a magyarázat mesebeli megjelenése. A város vesztegzár alatt, körben lezárt kapuk, de odabent zajlik az élet, a főtér kútjának vizében csillog a sok pénzérme, melyeket az élők fürge ujjai a halottak tiszteletére pöcköltek a vízbe. Holt teremtményeivel éppen olyan szolidáris, még a legkíméletlenebb pillanataiban is, mint az élőkkel. A személyiség visszamenőleges elbeszélői kimentése nem ártalmatlan művelet, és éppen ezért, mert nem csak esztétikai szempontok szerint ítélhető meg, hiszen komoly erkölcsi tétje van, vannak benne erkölcsileg vitatható mozzanatok is... Olyannyira így van ez, hogy fel kell tennünk a kérdést: vajon maradt-e személyiség ama nevek mögött, amelyek úgy csendülnek meg egy-egy esemény felidézésekor, mint amikor aprópénzzel fizet a vevő. Az ember ujja a szökőkút csúcsdíszét érinti, és egészen úgy, mintha a tér lehetetlen játéka volna, az ujj alatt a városra egy csíkban árnyék vetül. Ezen a csíkon halad végig egy idős férfi. Ahogy jobban szemügyre veszem a házfalakra felkapaszkodó surlófényt, mintha nem is nappali világosság volna, hanem a telihold fénye. Pedig meg mertem volna esküdni, hogy az előbb még nappali fénynek tűnt. Meghökkent a város napszaki elkülönülése a háttér egységes világrendjétől. Talán épp ezért válik az ember szemléltetőeszközévé. De vajon honnan láthatja, ha egyszer háttal ül neki? Vajon nem az ő deiktikus gesztusa bontotta meg a nappali fényt? Hiszen most a mutatóujja sem vet árnyékot. Körülötte csak ezüstös derengés. S ha vesztegzár alatt áll a város, akkor vajon 207
