Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Kántor Lajos: Hallgatni – sors?

Akár azt a kijelentést is megkockáztathatnánk, hogy tulajdonképp ott folytatja, ahol Grosszman abbahagyta - bár ez nem egészen igaz, sőt, talán egyáltalán nem igaz. Az Elet és sors a történelem felől fordul az emberek felé, Ulickaját viszont elsősorban az emberek érdeklik, és így érkezik el, szükségszerűen, a históriához, a Szovjetunió, Oroszország történelméhez; amelyben mélyen benne él a háború emléke, Sztálin (és Lenin) öröksége, a Párt (így, nagybetűvel), az NKVD, illetve a KGB múltja (jelene?), a személyiség elnyomása, a nagyorosz nacionalizmus, az antiszemitizmus; de egy különös értéket képviselő irodalom hagyománya is, újabban pedig a politikai hatalommal szembehelyezkedni próbáló ellenzék jelenléte.

És akkor Ulickaja regényvilágából.

A 2011-es moszkvai kiadás alapján (a Magvetőnél, Goretity József fordításában) ugyanebben az évben magyarul is hozzáférhetővé vált Ulickaja-regény, az Imágó cselekménye, a három barát, Ilja, Szanya és Miha története lényegében az új irodalomtanár és osztályfőnök, a fiatal Viktor Juljevics Sengeli megjelenésével kezdődik. Az időpont 1953, „még nem jött el a március, teljes gőzzel folyt az antiszemita kampány. Ezekben az ótvaros években a Viktor Juljevicsben lévő nyolcadrésznyi zsidó nyüszített és szörnyűlködött, a negyedrésznyi grúz pedig szégyenkezett és szenvedett." A grúz vezetéknevű Viktort orosznak jegyezték be, német és lengyel vér is keveredett benne. Erről a furcsa alakról hamar kiderül az osztályban, hogy az irodalmat szereti, a háborút viszont nem, vagyis különbözik a korabeli ifjú férfinemzedéktől, „amelynek nem volt alkalma a fasisztákra lőni, imádta a háborút". A tanár mindjárt az elején kijelenti: „Az irodalom a legeslegjobb, ami az emberiség tulajdona", ugyanakkor kiábrándítja kérdezősködni akaró tanítványait, amikor hozzáteszi: „A háború a legnagyobb aljasság mindabból, amit az emberek kitaláltak." Más alapállás ez, mint a Vaszilij Grosszmané (nincs is szó róla az Imágó ban, holott sűrűn fordulnak elő írói nevek benne, Tolsztojtól és Dosztojevszkijtől Cvetajeváig, Paszternáktól Szolzsenyicinig, Brodszkijig és Danyielig). Ulickaja az emberi kapcsolatokat nem háborús helyzetben akarja elemezni, a biológiától távolodva ő az irodalomban él. De legkevésbé az irodalom „hermetikus" világában, hiszen a konfliktusok a békének álcázott háborúskodásban ugyanúgy megmutatkoznak, mint a sztálingrádi frontvonalban. A következmények is hasonlók: árulás, besúgás, börtön - meghunyászkodás vagy az elvek vállalása, az erkölcs mindenek fölé helyezése, barátság. Az életutak lezárása is sokféle: megmaradás a szülőföldön, öngyilkosság, emigráció. Ilja, Miha és Szanya sorsa éppen így válik háromfelé.

Ljudmila Ulickaja felvállalt történelemábrázolását mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az új tanár betoppanását mindjárt követi a nevezetes 1953. március

7-i nap fejezete, az Oszlopcsarnokban felravatalozott Sztálin moszkvai siratása, pontosabban az agyontaposott áldozatokkal járó tömegőrület: látni még egyszer a vezért. Viktor Juljevics három napig ki sem mozdult a házból, ő „ahhoz az abszolút kisebbséghez tartozott, amely nem készült rá, hogy könnyet hullasson a nagy veszteség miatt" („apjától tudta, mennyire megvetette, lenézte és félte Dzsugasvilit egész grúz rokonságuk"). Ilja viszont, a kíváncsi, a sokra hivatott tanítvány befurakodik fényképezőgépével a tömegbe - s ha nem is épen, de élve megússza a nagy látványosságot.

Nem tudom, van-e párja e döbbenetes leírásnak a kor irodalmában.

202