Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Kántor Lajos: Hallgatni – sors?

legfeljebb azon töpreng két kihallgatás, megkínzás közt Krimov, volt komisszár, hogy ki jelentette föl, miért is került ide. Szinte mindegy, hogy éppen kinek a szájából, melyik (fajta) láger foglyából fakadnak fel a szavak: „Tudod, könyvet kéne írni a lágerbánatról. Sokféle van: az egyik nyomaszt, a másik feszít, a harmadik fojtogat, nem kapsz levegőt. Van aztán egy olyan különleges bánat, amelyik nem fojtogat, nem nyomaszt, nem feszít, hanem belülről szétrobbantja az embert, ahogy a mélytengeri szörnyeket robbantja szét az óceán nyomása."

Abban is különbözik az Elet és sors a (szovjet) háborús regények tömegétől, ahogy a katonák (tisztek) életét fronthelyzetben leírja. Embereket, nem ember feletti hősöket látunk-hallunk a bunkerekben, a futóárokban - anélkül, hogy Sztálingrád védőit Grosszman hősteleníteni akarná. De ami ennél is szokatlanabb: a németek táborában sem csupa ördögöt láttat. Mindezt a volt haditudósító Vaszilij Grosszmantól olvassuk, aki száz napot töltött a sztálingrádi fronton, és a szovjet hadsereggel Berlinig jutott.

Érdemes felidézni Grosszman előéletét, ennek legalább néhány mozzanatát, az Elet és sors megírása előtti időből. A 2013-as kiadás utószóírójától tudhatja a magyar olvasó, hogy Vaszilij Grosszman gyermekkorában - amelyből két évet, az első világháború előtt, anyjával Svájcban élt (és megtanult franciául) - Joszif Szolomonovics névre hallgatott; asszimilált, vallástalan zsidó családban nőtt fel. Moszkvában járt egyetemre, vegyészmérnök lett, de már a húszas években írogatott, a harmincasokban született termelési regénye, a Sztyepan Kolcsugin. 1937-ben felvették a szovjet írószövetségbe. A háború elején jelentkezett haditudósítónak. A hajdanában népszerű Ehrenburggal dolgozott együtt. Egyszer Sztálin-díjra is felterjesztették, de maga Sztálin húzta ki a listáról. 1952-ben - Ehrenburggal ellentétben - szégyenére aláírta a zsidó orvosokat megbélyegző, hírhedett hivatalos közleményt.

Aztán az ötvenes évek végétől írni kezdte az Elet és sorsot. Nem tudott tovább hallgatni. És a megtört hallgatásnak kiváló könyv lett az eredménye. Grosszman pedig volt olyan naiv, hogy a brezsnyevi korszak elején elküldte a kéziratot a Znamjának, a szerkesztő mindjárt továbbküldte a Központi Bizottsághoz, és Mihail Szuszlov (a magyar 1956-os emlékezetben igencsak rosszhírű Szuszlov) kimondta: az Elet és sors legfeljebb kétszáz év múlva jelenhet meg. Grosszman folyamodványai nyilván eredménytelenek maradtak. A kézirat az író halála után két évtizeddel jutott ki Nyugatra - és lett világsiker. (Szegény Szabédinak magyar közegben sem hozta meg a sikert a posztumusz mű, amelyben pedig nagyon bízott; A magyar nyelv őstörténete igazából a szűk szakmában sem lett jelentősebb viták tárgya. Novelláját, az ő életének és sorsának csak pár oldalas, zseniális összefoglalását, A rákot pedig máig késik érdeme szerint elismerni az utókor.)

Kortársunknak, Ljudmila Ulickajának mondhatni ölébe hullt a világsiker. Számára a „hallgatni akartam" egy pillanatig sem volt sorsszerű élethelyzet, külső-belső következmény. Erős túlzás volna azt állítani, hogy ő már a szabadság gyermeke - néhány héttel a szovjet csapatok sztálingrádi döntő győzelme után született, 1943 februárjában -, de bizonyára valami belső szabadságot hordozott magában, hiszen az egyetemről is kizárták, mégis diplomás biológus lett, mielőtt (viszonylag későn, ám annál meggyőzőbben) íróvá vált, és most így élheti életét.

201