Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Kántor Lajos: Hallgatni – sors?

nyolcszáz kilométer távolság választ el valakit a valóságtól, hajlandó mindent, a valóságot is ködnek, lidércnek tekinteni.")

A Hallgatni akartam valóban nem isteni sugallatot, égi üzenetet próbál közvetíteni. Nem törekszik stiláris csillogásra; nem a megszokott (klasszikus?) mondatfűzés, kifejezéskészlet látványos felborításával, az újítás nem titkolt szándékával akar belénk férkőzni, mint manapság annyian a jók közül is. Márai csak az igazat akarja, elsősorban önmagával szemben. A polgár teszi ezt - a polgár, akinek nevével, (vélt) minőségével régebben egyszer már gúnyt űztek, mostanában pedig folyamatosan visszaélnek. A magyar polgárság nemzetközileg elismertté vált írója üzen vissza, évtizedek távolából. Elmondja, hogy közelről látva, megélve, milyen volt valójában az a történelem (valóság). Nem véletlenül kiragadott Márai-mondatok: „Az ámokfutó társadalom szemét valamilyen sárga köd borította el. Amikor néhány évvel később a kommunisták ugyanilyen igazságtalan, jogtalan igénnyel foglaltak el állást, szerepkört, tisztséget: a jobboldali társadalom úgy érezte, a kommunisták jogfosztása igazolja az ő múltbeli bűneit. Ez a gonosz és tragikus tévedés talán a legmélyebb erkölcsi bukás, amelyben a magyar kispolgári és polgári társadalom ez évtized során elmerült."

Közvetlenül a negyvenes évekről, a negyvenes évek Magyarországáról van szó. Itt épp a zsidótörvények kapcsán. Márai megpróbál - úgy gondolom, sikerrel teszi - objektív véleményt formálni arról a bizonyos ámokfutó társadalomról, olyan metaforákat találva a tragikus helyzetekre, mint a „torz menedék" (külhoni zsidók befogadása), de nevén meri nevezni a „félfasiszta közigazgatást", sőt felvállalja annak a kimondását is, hogy: „Ha valaki kételkedni mert az üzletszerűen és iparszerűen népszerűsített »keresztény, nemzeti« elvek helyességében, rásütötték a destruktivitás vádját, s ez a vád legtöbbször egyértelmű volt a kenyérvesztéssel, a társadalmi lehetetlenüléssel, mert igazi értelme mindig ez volt - ha nem is mondták ki —; bolsevista."

A második világháború és a kommunista hatalomátvétel évtizedének történetére emlékezve Márai tágabb perspektívát nyit, amikor a jobboldaliság históriai értelmezését is megkísérli: „Ha akad egyszer magyar történetíró, aki az elmúlt emberöltő magyarságának társadalomtörténetét pártatlanul megírja, bonyolult feladat lesz számára elemezni a »jobboldaliság« igazi értelmét. Mit értettek ez évtizedekben Magyarországon a »jobboldal« alatt? Egy országban, ahol a szabadságeszméknek és a liberalizmusnak a hagyományos kuruckodáson túl is, tapintható és valóságos hagyományai voltak?... Mikor a magyar társadalom egyik jelentős rétege, így elsősorban a liberális előző nemzedék utódai, tehát a magyar polgárság »jobboldaliam kezdett érezni, gondolkozni és színt vallani: miben hitt és mit akart igazában?" Márai folytatja elemzését a kommunista váddal, a „reakciós" (burzsoá) minősítés leírásával, a Tanácsköztársaságtól a Vörös Hadsereg nyomában érkezők tetteiig. Vagyis nem vádolható meg hirtelen jött (?) egyoldalúsággal, „átállással" a baloldalra.

Nemzeti érzelmei nem kérdőjelezhetők meg, noha talán minden eddiginél nyíltabban, közvetlenebbül jeleníti meg a bécsi döntést követő kárpátaljai (utalásokkal az erdélyi) bevonulást - amit a magyarságnak mondhatni az egésze (a baloldal többsége is!) a trianoni igazságtalanság részleges kiigazításaként élt meg. Márai történelmileg közelít egyrészt az eseményekhez, másrészt személyes élményként meséli el visszatérését Kassára, „az anyaországtól húsz év előtt elszakított, sokszor visszavárt szép, régi felvidéki városba". A prózaíró szavaival ez a következőképpen

197