Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Kántor Lajos: Hallgatni – sors?

történt: „így tértem meg haza, majdnem azt írtam most: csapataim élén. A valóságban az új, gömbösi szellemben nevelt magyar hadsereg egyik túlbuzgó fiatal vezérkari tisztje, más író és újságíró, festőművész útitársaimmal együtt, a viszontlátás órájában, a város határán szabályos katonai alakulatba sorakoztatott bennünket, a felvidéki bevonulásra meghívott polgári szemtanúkat és vendégeket, s díszlépésben kellett felvonulnom szülővárosom utcáin. A lakások ablakában régi, bennszülött ismerősök állottak, nézték ezt a különös csapatot, a katonai vezényszó mellett egzecíroztatott magyar írók és festők díszfelvonulását; az idősebbek gúnyosan mosolyogtak e látványon, a fiatalabbak hangosan röhögtek. Igazuk volt, megérdemeltük, hogy kinevessenek." A méltán karikírozott bevonulási jelenetnél botrányosabbakról is beszámol Márai, szállodai élményét mesélve el: a berúgott fiatal katonatiszt meg akarta pofozni az öreg portást, aki „nem köszönt tisztességgel"; „Majd megtanítlak én téged demokráciára! - üvöltözte, boros csuklások közepette". És még egy Márai-idézet a frissen bevezetett, erdélyiek által is sérelmezett anyaországi közigazgatás viselkedése kapcsán: „Nem igaz, hogy ez a csalódott felvidéki és erdélyi magyarság később visszavárta a cseheket vagy a románokat: a trianoni évtizedekben a csehekkel és a románokkal kapcsolatban túlságosan sok keserves tapasztalás, fájdalmas emlék rétegesedett fel az ő lelkűkben. De megismerték a demokráciát, ha tökéletlen formáiban is, s ez a nevelés és tanulság fogott rajtuk. És most kétszeresen fájt, hogy olyanoktól szenvednek sérelmet, akikhez tartoznak, akikhez vér és nyelv szerint közük van, a magyaroktól." (Erdélyi viszonylatban alighanem kevésbé a demokrácia korábbi megtapasztalásáról, mint inkább a valós új sérelmekről szólnak az emlékezések.)

A magánélet és a történelem párhuzamos újragondolása vezeti el Márai Sándort a Churchilltől idézhető igazsághoz: „A tények többet érnek, mint az álmok." A kassai bevonulás napjának tanulságát vonja le így, de messzebbre néz, mesz- szebbre lát: „Egy álommal szegényebbek lettünk, szembe kellett néznünk a tényekkel." És ezek közé a tények közé olyanokat kell még beiktatnia, mint például az újvidéki (magyar) „rendcsinálás", szelídebb emlékként a „vitézi rend" jelentése, eltorzulása.

A Hallgatni akartam legirodalmibb (az esszéisztikus, néhol már-már tanulmányszerű szövegezéstől eltérő) oldalai a budai várba, Márai 1944-es sétáihoz vezetnek. Leírja egyik utcai találkozását Teleki Pállal. Az emlék felidézése alkalom arra, hogy elgondolkozzon a magyar miniszterelnök öngyilkosságának okain. És mint annyi másban, Márai ezúttal is árnyaltabban nyúl a kérdéshez, a politikai-erkölcsi okok mellett nem hagyva ki a lehetséges családi (és személyiségi) indítékok számbavételét. (Szabédi László 1959. áprilisi elhatározása mint lehetséges, valószerű párhuzam jut eszünkbe; az ő öngyilkosságát szokás csupán tiltakozásként beállítani, a Bolyai-egyetem megszüntetése miatt, s legfeljebb a Nicolae Ceau§escu részéről őt ért megaláztatással kiegészíteni. Holott a teljesebb magyarázatba beletartozik számos előzmény, családi vonatkozásai csakúgy, mint a remény, hogy legalább így kikényszerítheti az élete főművének vélt nyelvészeti munka, a magyarság európai elszigeteltségének cáfolatát megkísérlő könyve megjelentetését.)

A Hallgatni akartam okozta meglepetések közé számíthatjuk - 20. századi vitatott magyar történelmi figurák, meghatározó politikusok, így Bethlen István és Bárdossy László személyes benyomásokkal alátámasztott portréja mellett - azt a potenciális jövőképet, amelyet Márai Sándor a polgárság, a magyarság, Európa számára felvázol. Nem kérdőjelek nélkül persze. Angol, skandináv példáról beszél - és a „huma198