Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 7-8. szám - Kántor Lajos: Hallgatni – sors?
szervébe a tanár liszt finomságú vasreszeléket helyez, majd a zsebéből kivesz egy mágnespatkót, és odatartja az üvegedény falához. „És ekkor meghökkentő dolog történt. Míg eddig a rák ívjárataiba juttatott vasreszeléket a föld tömege függőleges irányba vonzotta, most a mágnespatkó vízszintes irányban kezdte vonzani. Ennek következtében a vasreszelék vízszintes irányban kezdett nehézkedni az ívjáratok oldalfalára. A valójában egyenesen járó, az egyensúlyban levő rák egyszerre úgy érezte, hogy ferdén áll, hogy meg van dőlve. Kétségbeesetten igyekezett kiegyenesedni. Kiegyenesedni, persze a mágnespatkóhoz képest, vagyis éppen tótágast állani a földi vonzóerőhöz képest. Kalimpált, hányta-vetette magát. Amikor úgy érezte, hogy kiegyenesedik, éppen akkor dőlt oldalt; amikor egyenes helyzetbe visszahullt, éppen akkor érezte úgy, hogy meg van dőlve. Érzékei elszakadtak a valóságtól, idegközpontjában visszájára fordult a világ. A rák megbolondult. Az egyenest ferdének, a ferdét egyenesnek érezte. Úgy igyekezett talpra állani, hogy kecskebukát hányt." Geley tanár úr a még diákgyerek Szabédi (Székely) László osztályának egyszerű természetmagyarázatot tartott. A felnőtt Szabédi már tudta, hogy ideológiait. Vissza Máraihoz Márai Sándor - ugye, ezt senki nem vitatja - a magyar polgárság emblemati- kus írója. Kosztolányi mellett alighanem a legjelentősebb. Most nem a számomra emlékezetes (korábban megjelent) Márai-könyvekre, újabb színházi előadásokra, pódiumon vagy filmvásznon, tévében látottakra fogok hivatkozni (Egy polgár vallomásai, A gyertyák csonkig égnek, San Gennaro vére, Oroszország; naplói), hanem a friss, katartikus élményre, megrendülésre, amelyet a Hallgatni akartam váltott ki belőlem. Egy polgár vallomásai III.? Nekem több annál. Bár kétségtelen, hogy a kassai polgár súlyos, fájdalmas önreflexiója, a budapesti évek s a rájuk következő nyugati emigráció, a visszanézés új gondolatokat elindító tapasztalatai döntő szerephez jutnak. Szép dolgozószobájában, „Európa peremországában", vagyis Magyarországon, íróasztalánál ülve, 1944-ben még azt hitte (hihette?), hogy „egy nemzet számára" írja a napi penzumát. „Az írók beteges gőgjével hittem ezt, azzal a dagályos önbizalommal, ami végül is természetes velejárója a szellemi alkotó munkának. Az író, a művész azt hiszi, isteni sugallatot, égi üzenetet közvetít anyanyelvén az emberek számára, akikhez anyanyelve táptalajában tartozik. De a valóságban nem egy nemzet számára írtam, hanem néhány kiválasztott ízlésű és műveltségű ember számára." Márai halála után pontosan huszonöt évvel (ahogy ezt a mondatot leírom, látom, két napja volt a halálévfordulója) szeretném remélni, hogy a Hallgatni akartam valóban a nemzethez szól - ahhoz a nemzethez, amelynek igen-igen égető szüksége van a Márai Sándor végiggondolta igazságokra, múltértelmezésre, valós önvizsgálatra, éljenek bár e magyar nemzethez tartozók az úgymond anyaországban vagy az „anyaságra" igényt tartó szőkébb szülőföldjükön, ma egy más ország határai közt. De akár távol a kompaktabb magyar népességtől, esetleg magyarul már nem beszélők közösségében - vagy magányában. (1944 márciusára, az Anschluss napjaira emlékezve írja le Márai: „...az emberi természet olyan, hogy amíg 196
