Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Kántor Lajos: Hallgatni – sors?

1945 és 1959 áprilisa közt persze történtek dolgok. Ennek a bonyolult, belső ellentmondásoktól nem mentes, jelentős és korjellemző életútnak-életműnek az utolsó másfél évtizede rejtélyeket kínál megfejtésre. A Magyar Népi Szövetség elnökének, Kurkó Gyárfásnak a negyvenes évek közepén írt leveleiben folyamatosan bírálja a Kommunista Párthoz hű MNSZ politikáját, kifogásolja a romániai magyarság megosztását eredményező intézkedéseket, 1946 áprilisában pedig megfogalmazza legélesebb ítéletét (Jordákynak szóló levélben): „...van egy nagy személyes hibája vezéreinknek. Nem ismerik Vörösmarty figyelmeztetését: a bírhatót ne add el álompénzen. Nem kell Neked bővebben kifejtenem, mi mindent adtunk el eddig álompénzen - s aki a kapott álompénz értékét kétségbe vonja, az természetesen fasiszta. Az ébredés keserves lesz. Soha ennyi ígéret nem hangzott még el, mint manapság; de ez a kisebb hiba. Soha ennyire nem ültek még fel ígéreteknek, mint amennyire mi ülünk fel. Mi már annak is felülünk, amit nem is ígérnek!"

És ugyanez a Szabédi László 1949-ben - igaz, előzetes szerkesztői elmarasztalás hatására - megírja, átírja önvizsgáló versét, megszületik a Vezessen a Párt! Korabeli írásaiban, kritikáiban nemegyszer sztálinista hangot üt meg. Megdöbbentően. 1956 szeptemberében viszont ő az, aki a Bukarestből érkező román pártvezetőknek szemébe vágja, nyilvánosan, az igazságot. Például így: „Tudom, hogy Kolozsvár román lakosai között sok az olyan Bukovinából, Moldvából, Munténiából, Olténiából idetelepített román, aki egyrészt megszokta a színromán környezetet, s akinek másrészt soha senki nem magyarázta meg, hogy Erdélybe jőve ősi magyar lakosság közé, magyar történelmi környezetbe jön, olyan országrészbe, ahol a magyar nem vendég, hanem gazdatárs, ahol a múltban is volt és a jövőben is lesz magyar szív és szó. E magyarázat elmaradása súlyos mulasztás, melyet azonban én, magyar értelmiségi csak megállapítani tudok, orvosolni nem. Viszont a népem jogai mellett való kiállást nem halaszthatom arra az időre, amikor ez a mulasztás orvosolódnifog." Vagy: „Találkoztam elmélettel, mely szerint a Román Népköztársaságban élő magyar más minőségű magyar, mint a Magyar Népköztársaságban élő; tapasztaltam törekedést annak az elhitetésére, hogy például Tamási Áron magyar író, de már én nem magyar, hanem csupán magyar nyelvű író vagyok; akadtak olyan Istentől elrugaszkodott »marxista« teoretikusok is, akik magyar írókat magyar nyelvű román írókká minősítettek."

Politikai jellegű idézeteket raktam egymás mellé, különböző évtizedekből. A Szabédi-életmű persze nem csupa ideológia, publicisztika, harcos nyilatkozat. Mint ahogy köztudottan, messzemenően nem ilyen a Szabédi Lászlónál hét évvel idősebb, kassai-budapesti-San Diegó-i Márai Sándor - ma már európai szinten becsült - öröksége. Szabédit viszont ma még a magyar olvasókkal is meg kell ismertetni (az erdélyiek jelentős részével is) - ezért sorakoztatom a nagyobb közönségvisszhangra számító politikai üzeneteket. Holott Szabédi költőnek, prózaírónak, sőt drámaszerzőnek ugyancsak kiemelkedő a 20. század közepén; kritikai, esztétikai tanulmányai meghatározóak voltak a maguk korában. Tanárnak éppenséggel páratlan.

Itt csak a Szabédi-szindrómát akartam felvázolni (amelynek nyilván része lírájának java, az Illyés és Jékely fölfedezte Alkotó szegénységtől, a Sárkányölőn át, A pacsirtáig).

Nem maradhat azonban említetlenül utolsó prózai írása, A rák. Egy iskolai természetrajzórán elvégzett kísérlet leírása. Az üvegedénybe tett állat egyensúlyérző

195