Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2014 / 7-8. szám - Kántor Lajos: Hallgatni – sors?
A szabadulás más módjához fordult. Nyugatra szökött. Ott kint lényegében megalázó, képességeihez, tudásához méltatlan éjszakai munkát vállalt. Nappal bizonyítani akart, és bizonyított is, az itthoniakra gondolva. Szervezett, az erdélyi magyar kultúra érdekében. Évtizedei voltak hátra, hogy a sorsszerű hallgatást érdemben, íróként törje meg. Hogy élete kalandját bármilyen műfajban megírja, megvallja. Milyen jó volna tudni: halála előtt megtette. Hogy titokban elkészült a Nagy Mű, amire képes volt, ami rá várt. Amire vártunk. A szembenézés, a leszámolás a korral. Leszámolás önmagával. A Szabédi-szindróma Szabédi László nevét nyugodtan írom le. Sokadszor. 1959 áprilisában bekövetkezett öngyilkossága óta elég idő telt el, hogy ne legyen kétségünk: teljes életművét ismerhetjük, ismerjük, meglepetés már nem érhet. Tanárom volt a Bolyai Tudományegyetemen. Az egyetlen tanár, akire igazán oda lehetett, oda kellett figyelni, akitől tanulni lehetett - nemcsak tananyagot, hanem gondolkodásmódot, kérdezni tudást. Voltak még neves tanáraink, jelentős életművet hátrahagyok, irodalomtörténetben, nyelvészetben. Karizmatikus azonban az egyedüli Szabédi. O úgy adott elő, mint aki velünk együtt kérdez rá művekre, szerzőkre. Az élveboncolást vallotta módszerének. Gyerekként állomásfőnök, illetve vasúti tisztviselő apjával vitatkozott közös olvasmányaikról, tulajdonképpen ezzel indult. Viviszekcióval. Huszonévesen elkezdett naplója egyébről sem szól, mint vitájáról egyházával, az unitarizmus nagyjaival, például Brassaival meg fiatalabb kortárs unitáriusokkal; sőt Jézus életét próbálta elemezni. Hasonlóképpen irodalmi és filozófiai olvasmányait, magukat a szerzőket. Meg akarta érteni magyarságát, erdélyiségét, a népeket és az embereket. Tőle tanultam a „Konglomerat" jelentését. (Ez jóval saját egyetemi éveimen túl történt.) Szembesítette Kismagyart és a „konglomerát Erdélyt". A hagyományőrzést a modernséggel. Talált rá egy metaforát: „Van, ó kedves hallgatóm vagy olvasóm, két szomszédos telek s mind a kettőn egy-egy lakóház. Kamrák, szobák, bútorok - stílus. Az egyik telek tulajdonosa sok energiával rendelkezik. Például sok pénze van, amit igen egyszerű törvények alkalmazásával átalakíthat munkás karokká. A másiknak nincs pénze. Kevés energiával rendelkezik. Az egyik azt mondja: ez a lakás szűk is, csúf is, dohos is; lerontom s építek helyette másikat. A másik azt gondolja: nincs pénzem. Ezt mondja: ez a lakás otthonos, kedves, régi falak, ablakainak régies vágása apámat, nagyapámat juttatják eszembe, benne a múlt levegőjét szívom magamba, dehogy is rontanám le; sőt ragaszkodom ahhoz, hogy lehetőleg egy köve se változzék, s legalább a formáját feltétlenül megőrizzem." Természetesen ezt a konzervatív szemléletet Erdélyben látta, de nem azonosult vele. Ahogy Kismagyarral sem. Számításba vette, hogy mindkettő változni fog. (Okfejtését a múlt század húszas éveinek végén jegyezte le.) Semmiképpen nem akart „bujdosó erdélyinek" látszani. Másfél évtizeddel később, amikor kolozsvári lakosként, írói-költői és szerkesztői minőségében hivatalosan is magyarnak - magyarországinak (és nem annyira „kismagyarnak") - mondhatta magát, tovább vitázott iskolaügyben, magyarság és 193
