Forrás, 2014 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7-8. szám - Kántor Lajos: Hallgatni – sors?

Kántor Lajos

Hallgatni - sors?

Márait (össze)olvasva

A nevét nem írom le. Még túl közel van hozzám, hozzánk. Pedig most már nem csupán földrajzi értelemben távol.

Tizenkét-tizenhárom éves lehetett, De Amicis egyik érzelmes novellájának a hősét játszotta, iskolai színpadon. Elámultunk színészi képességein. Hátat fordított a színháznak, illetve feléje sem fordult. Talán egyszer mégis, amikor az ő veretes fordításában játszott el egy profi társulat valamilyen román történelmi drámát, sikerrel.

Az ő személyes drámájáról kellene írnom. Színjátszásairól. Hogy tulajdonképpen sosem vállalta önmagát. Vagy amikor mégis - önmaga ellen fordult. Sorsszerűén. És hallgatott. Illetve mást mondott, mint amire (mint amit) gondolt.

Hogy honnan tudom? Iskolatársak lettünk, majd barátok. Egy szűkebb közösség tagjai. Alkalmilag pedig egy még szűkebb közösségé, amennyiben a preferansz kártyaparti négy (esetleg három) emberből áll. Óvatosan játszott. És ritkán nyert. Az életben pedig többnyire veszített.

Néhány társával együtt, középiskolásként, elege lett a kommunizmusnak, kommunista eszménynek nevezett hazugságpropagandából és gyakorlatból, röpcédulákat gyártottak, szórni kezdték a városban, az iskolai Vörös Sarokban álló gipsz Sztálin-fejet festékkel öntötték (öntötte?) le. Minthogy pedig éppen az ifjúsági szervezetnek volt a titkára, iskolánk (tanár) párttitkárával együtt járták végig az osztályokat, hogy nyomára bukkanjanak a tettesnek. Eredménytelenül. Aztán röpcézés közben elkapták, társait is begyűjtötték, kiskorúként több év börtönt róttak ki rájuk.

Szabadulás után kipróbálta a teológiát, a filológiát, a hatalom azonban közbeszólt a diploma megszerzése előtt. írni kezdett. Nemzedékemből egyike volt a legtöbb tehetséggel érkezőnek. Minden műfajban tehetségesnek bizonyult. Kitalált történeteket, minél távolabbiakat a saját élményvilágától. Megdicsérték, megdicsértük, holott tudtuk, hogy az igazi művekkel még tartozik nekünk - magának. Építőtelepi regényt (amolyan értelmiségit) írt, prousti felhangokkal, országos díjat kapott érte. De nem folytatta. Sikeres menekülési terepet talált, a természettudományi népszerűsítést. Ezt is színvonalasan végezte. A hatalom azonban ismét utánanyúlt. A titkosszolgálat beszervezte. Nyilván szabadulni próbált a kínos helyzetből, párttagként talán sikerült volna. Már-már elérte a megcélzott helyzetet - megakadályozták pártos szabadulását.

192