Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 9. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT SCHEIBER SÁNDOR - Simoncsics Péter: „Në vödd lë rullam a kezed!”: Emlékeim Bálint Sándorról
A komenizmusnak az az egy törvénye van, hogy nem költ semmi törvény. Nem köll katona, nem köll rendőr, nem köll végrehajtó, nem köll finánc.- Pap se köll! - kiáltott valaki az ajtó felül.- Zsidó se köll!- Nonono! Embörök! - emelte fól Mátyás a karját. - A pap mög a zsidó, az nem állom! Csak az az állom, amit az úr mondott. Hát ha állom nem lösz, akkor én is vállalom azt az izét, a kominizmust.- A komenizmust - javította ki az esernyőcsináló. - Hát állam akkor is lösz, mert a komenizmus is állam, csakhogy köztársaságállam. Mátyás tiszta bort akart önteni a pohárba.-Mögálljunk csak. Hát ki lesz abban a köztársaságállamban a királ?- Hát ki lönne? Senki se. A köztársaságban nincs király - nevetett a falábú. Mátyás fölállt. A diadala önérzetével lépkedett a komenista felé.-Mind mese ez, hallja. Ha nincs királ, akkor kinek a képét töszik rá a pénzre? No? Az esernyőcsináló is fölállt. Mérgesen hadonászott mind a két kezével Amerikát magyarázta. De nem ért az már semmit. Az emberek eloldalogtak mellőle. Mátyás megbuktatta a komenizmust, de a győzelem nem tette gőgössé. Elmenőben barátságosan nyújtott kezet az eszmei harcban leterített elvtársnak: No, adjon Isten hasznos munkát." (Móra Ferenc: Ének a búzamezőkről. Elektronikus kiadás, 30.1.) Ezek után igencsak meglepődtem, amikor elsőéves magyar szakos hallgatóként meghallottam, megláttam őt 1964-ben az Auditorium Maximumban, mint a Magyar néprajz című kollégium előadóját. Öreges volt, az igaz (pedig csak 61 éves volt), nagyot is hallott, meg szögediesen is beszélt, de nyoma se volt benne annak az együgyűség határát súroló naivitásnak, amilyennek a kabarétréfa beállította. Egy fáradt, öreg professzor állt előttünk, akiből csak úgy áradt a keserűség. Ámbár nem ő volt az egyetlen keserű ember öreg (és kevésbé öreg) tanáraink között. De más öreg (és kevésbé öreg) professzorok még ingerlékenyek és gyanakvóak is voltak velünk és ránk, és ezért katalógusolvasással igyekeztek megfélemlíteni bennünket, s így időről időre magukat is megerősíteni abban, hogy a hallgatóság csak „korbácsot" érdemel (mert hiányzók persze mindig voltak, s az ő mulasztásaikért természetesen a jelenlévőknek kellett bűnhődniük). Bálint Sándor azonban nem ingerkedett ránk, katalógusolvasást sohasem tartott, egyszerűen csak bejött, rezignált, olykor szinte panaszos hangon megtartotta előadását és kiment. Minthogy a kollégium anyagából vizsgázni nem kellett, s miután nyilvánvalóvá lett, hogy Bálint Sándor sohasem ellenőrzi, ki van jelen, ki nincs, a hallgatóság nagy része el is maradt az előadásairól, már csak azért is, mert az ő nem személyünknek szóló szomorúságával nem tudtunk mit kezdeni, ellentétben más öreg professzorok ingerkedéseivel, amiken, különösen, ha váratlan dühkitörés követte őket, jókat lehetett kuncogni. A félév végének közeledtével Bálint Sándor bejelentette, hogy az indexek aláírása ekkor és ekkor lesz, amire mindenki jöjjön el személyesen, mert egy kiváló mesélő, bizonyos Tombácz János meséit fogjuk meghallgatni hangszalagról. Valóban, meghallgattunk egy-két mesét (persze, baj volt a magnóval), aztán jött az indexaláírás. Emlékezetes esemény volt, mert mindenkit egyenként hívott ki a katedrához, s volt is hozzánk egy-két személyes szava, hogy: „Kedvesöm, maga ügyé, ide mög idevalósi? - Én nem, professzor úr, kérem, de apám igen. Honnan tetszik tudni? - Hát a nevirül!" így zongorázott végig szinte az egész évfolyamon. Engem is ekkor szólított meg életemben először: „Édösanyád és édösapád kedves tanítványaim vótak, te is becsüld mög magadat." Persze, hallottam én a szüleimtől, hogy főiskolás korukban hallgatták 53
