Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 9. szám - Tóth László: „Régi ember új környezetben...”: Közelítések, futamok

Márai és a kánonok

Márai valahol - a teljes Naplóban - a fél kortárs (s modern) világirodalmat: a Faulknereket, Waugh-okat, Graham Greeneket, Cocteau-kat és Camus-kat a „bohócok, nyavalyatörők" közé sorolja. Ez a jelenlegi, s már a maga korában is kialakult értékektől, értékrendektől - vagy csupán trendektől - való szembetűnő, különcködő, talán még gőgösnek is nevezhető véleménymondása a mindenkori ítéletalkotás, a saját ízlés, a saját szájíz, illetve szempontrendszer vállalásának a bátorságára is figyelmeztet. Arra, hogy nem kell mindenben a kánonistákat követnünk, s bár tanulni és mintát venni mindenből és mindenkiből lehet, a szolgalelkű követés saját arcunk, művünk hiteles és megfelelő megformálásának lehetőségétől, eszközeitől foszt meg bennünket. (Dszerdahely, 130212)

A „riadt civil"

„.. .gagyogva kérdem / ki is vagyok én riadt civil / aki magából mindent kiír" - olvasom Sziveri János Bábjáték című régi versében, s erről jut eszembe, hogy szégyenletesen korán elhalt barátom, valamikor a nyolcvanas évek vége tájt, engem is „kiírt" egyik versében, a Kómában, Katona Imre (József) rádiódramaturg barátunkkal együtt. János akkor már a magyar fővárosban élt, s amíg a betegsége engedte, elég sokat találkoztam vele különböző helyeken, közös barátainknál, hol itt, hol ott, legtöbbször azonban mégis mindannyiunk jobbik fele, a ma is eleven emlékű Mátis Lívia emberi környezetében, aki az időben a még létező, s a rendszerváltás táján valamilyen úton-módon elsinkófált, elprivatizált, azóta sem kiderített módon eltüntetett Szépirodalmi Könyvkiadónak volt egyik, Domonkos Mátyáshoz hasonlóan - hadd írjam le ma már így: - legendás szerkesztője (éppen hét éve, hogy 2006 húsvétján, hatvannégy évesen meghalt). Sziveri nekem és Katona Imre barátunknak ajánlott Kómájának vershelyzetét - mely opusába A vendégszoba című versem néhány sorát is beleszerkesztette („egy köpködő ablakán tükörtojás csap ki..." stb.) - egyik Vigadó-beli találkozásunk adta Pesten. Az azóta már ugyancsak az égi galériákat járó Chikán Bálint művészettörténész barátunknak volt ott egy sorozata az időben az intézmény kisszínpadán (Kortárs Művészeti Fórumként nevesíti az életrajza), mellyel az akkori (fiatalabb) kortárs költészet egyik vonulatát határozta el bemutatni. A Kóma itemjének, toldalékénak tanúságtétele szerint János estjére készültünk éppen (az enyém Varga Imrével mintha valamivel később lett volna, de a sorrend nem is lényeges itt), amikor a jeles intézmény folyosóján - széles mozdulatunkkal már messziről üdvözölve egymást - összeölelkeztünk, amit Katona Imre - vérbeli rádiós módján - a következőképp kommentált: „Marx [ez, már akkor is magas homlokom, s burjánzó körszakállam okán, én voltam - T. L. megj.j és Trockij [ezt, kefefrizurája s kör alakú okuláréja miatt, Jánosra értette - szintén T. L.j találkozása a pesti Vigadó folyosóján.” Nevezett vers egyébként eléggé baljós képet fest a nyolcvanas évek végi magyarországi - és közép-európai - közállapotokról, s szorosabban véve nemzedékünkről is (János mindössze öt évvel volt fiatalabb nálam, ismeretségünket, kapcsolatunkat, már halála után, a Vágóhíd utca című, Elet és Irodalom-beli, később

14